A legédesebb - Wang Yibo x Xiao Zhan

A méz, a fahéj és a szegfűszeg kellemes egyvelege töltötte be az egész lakást. A konyhában szorgoskodó fiú talpig lisztesen, a háttérben szóló karácsonyi dallamot dúdolva készítette elő a szerelmének szánt mézeskalács tésztáját.

Nem számított egy konyhatündérnek, így telefonját segítségül hívva próbálta összehozni a karácsonyi édességet. A receptet többször is alaposan elolvasta, pontosan kimérte a hozzávalókat, a precízségre törekedett.

Ez lesz az első közös karácsonyuk a párjával, így a lehető legfinomabb mézeskalácsot szeretné elkészíteni, amire csak képes.

A ragacsos tésztát miután sikeresen összegyúrta folpack fóliába csomagolta, majd a hűtőben hagyta pihenni.

A tészta pihentetése alatt készített magának egy narancshéjjal, és fahéjjal megbolondított forrócsokoládét, majd rendet rakott a „csatatérré” vált konyhában, hogy tiszta legyen a terep a sütemények formázásához.

Xiao Zhan imádta a szeretet ünnepét, amikor összegyűlt a család, és egész nap együtt voltak, fát öltöztettek az apjával, és az öccsével, majd együtt ették a finomabbnál finomabb ételeket, amiket az anyukája készített. A nap végére pedig bekapcsoltak egy karácsonyi filmet.

Ez a Karácsony most más lesz.

Két hónapja költöztek össze Yiboval, és most a közös karácsonyukat tervezgették, mindennek tökéletesnek kell lennie.

A szentestét az új közös otthonukban töltik kettesben, tele romantikával, majd másnap meglátogatják a Xiao családot. Xiao Zhan szülei elfogadták, hogy a fiúk választottja nem az ellenkező nemhez tartozott, és szívesen látták vendégül a fiatalabb fiút.

Már csak egy nap volt hátra az ünneplésig, így Xiao Zhan mézeskalács gyártásba kezdett, hisz jól tudta mennyire édesszájú a szerelme.

Yibo hallgatagsága, és kissé mogorva viselkedése, amit mások felé mutatott, az csak látszat, de mikor Xiao Zhannal volt, akkor kimutatta a mosolygós, kisfiús oldalát, amit rajta kívül senki sem sejtett, hogy ott rejlik benne. A csupa szív fiú odáig van az édességekért, így a mézeskalács tökéletes választás volt Zhan részéről.

Kivette a hűtőből az édes tésztát, majd két részre osztotta azt. Az alaposan meglisztezett márványlapra helyezte az egyik felét, és kellő vastagságúra nyújtotta, ezután kezdődhetett a folyamat egyik legizgalmasabb része, hogy milyen formát öltsenek a sütik.

A sütőpapírral bélelt tepsi megtelt fenyőfákkal, csillagokkal és szívecskékkel, várva, hogy előmelegedjen a sütő, és szép barnára süljenek odabent.

Zhan elégedetten mosolygott, eddig minden jól haladt.

A mézeskalácsok már szépen sültek a sütőben, amikor a lakás másik tulajdonosa belépett az ajtón.

A kabátját levéve a fogasra akasztotta, a bakancsát a bejárati ajtóhoz helyezett cipős szekrénybe tette, majd elindult az émelyítően édes illatok irányába, ahol megpillantotta élete szerelmét. A rádióból szóló karácsonyi éneket énekelte, közben a sütő üvegajtaján keresztül nézte, hogy hogyan állnak a bent sülő sütemények.

Ravasz mosollyal az arcán közelítette meg a háttal álló fiút a fiatalabb, majd óvatosan átölelte, s egy apró csókot hintett párja nyakhajlatába. Az idősebb megrezdült a hirtelen ért öleléstől, nem vette észre, hogy mikor érkezett meg szerelme.

Megfordult a szoros ölelésben, hogy egy gyengéd csókkal köszöntse élete értelmét.

Yibo nem elégedett meg egy könnyed puszival, falni kezdte a mézédes ajkakat, amit Zhan készségesen viszonzott. Ez a csók édesebb volt, mint bármilyen mézeskalács, csak erre volt szüksége Yibonak, a magasabb fiú volt a legfontosabb a számára, hisz csak ő volt neki.

Még csak egy éve voltak egy pár, de Yibonak ő jelentette a családot. Végre talált valakit, aki tiszta szívből szerette. Az árvaház megkeserítette az életét, soha nem tartozott senkihez, addig a napig, míg meg nem látta Xiao Zhant.

Észre sem vette, de már Zhan volt a világ közepe, egy hűséges társ, akinél jobb embert nem is kívánhatott volna maga mellé. A lételemévé váltak Zhan csókjai, ki akarta csókolni belőle a szuszt is, akár ebben a pillanatban a magáévá tenné ezen a pulton, de türtőztetnie kell magát.

A fenekébe markolt, amit Zhan egy nyögéssel díjazott. Xiao Zhan ujjait Yibo puha hajába vezette, amit minden egyes szeretkezésnél előszeretettel tépett a kéj közepette. Egymáshoz simulva kóstolgatták egymást, Zhan érezte, hogy mennyire kívánja a párja, de kénytelen volt elválni Yibo gyönyörű, s finom ajkaitól, hisz a mézeskalácsok még a sütőben voltak.

– Ezt este folytatjuk, de muszáj megnéznem a mézeskalácsot – lihegte Zhan, kisebb merevedéssel elválva Yibo-tól.

Yibo beletörődve engedte el ma esti áldozatát, vágytól csillogó tekintettel.

– Ma nem úszod meg – fenyegetőzött a fiatalabb.

– Nem is szeretném – nyalt végig szája szélén Zhan.

– Helyes – vigyorgott perverzen Yibo.

Zhan amint elszakadt függősége tárgyától, fogott egy konyharuhát, kinyitotta a sütő ajtaját, s ahogy vette volna kifelé a szénné égett sütiket, sikerült megégetnie a kezét, így elejtette a tűzforró tepsit, ami csattogva a csempén landolt.

Őrületesen fájtak az ujjai, sütőkesztyű hiányában nem volt elegendő a konyharuha, az egy pillanat alatt átmelegedett. Könny csordult ki a szeméből a hirtelen ért fájdalomtól, és sokktól.

Yibo gyorsan kikapcsolta a sütőt, nehogy még nagyobb baj történjen, majd megfogva Zhan csuklóját tartotta a csap alá a fájlalt területet, és elkezdte rá engedni a jéghideg vizet.

– Jól vagy? Menjünk el az ügyeletre? – ölelte át aggódva párját.

– Nagyon fáj, és a mézeskalács is mind megégett – mondta a könnyeivel küszködő fiú.

– Semmi baj, nemsokára jobb lesz, a sütik pedig nem számítanak, csak te légy jobban – puszilt az idősebb hajába nyugtatásul.

– De számítanak, ennek a karácsonynak tökéletesnek kell lennie. – Xiao Zhan nem a fájdalomtól sírt igazán, hanem a tudattól, hogy elrontotta az első közös karácsonyukat, Yibo első igazi karácsonyát, amit nem az árvaházban, vagy nem egyedül, egy üres lakásban töltött, mint minden évben, hanem vele, a családjával, az otthonával.

– Így is tökéletes lesz, kicsim, mert itt vagy velem, csak ne sírj – búgta a szavakat Yibo, még szorosabban fogva a mindenét. Tudta, hogy Zhannak mennyit jelent a közös karácsonyozás, de neki az is elég, ha Zhan vele van, és boldogan mosolyog vissza rá.

– Annyira igyekeztem, és ezt is elrontottam – zokogott a fiú.

– Ne butáskodj szerelmem, ezek csak mézeskalácsok, még süthetünk újakat. Mondd, jobb már a kezednek? Hadd nézzem, mekkora a baj – zárta el Yibo a vizet, majd megvizsgálta a megégett ujjakat.

Pirosak voltak, de nem volt annyira vészes, hogy kórházba kelljen menniük, itt inkább nagyobb volt a sokk, mint ami valójában történt. Óvatosan a szájához emelte Zhan kezét, majd apró puszit lehelt a sérült ujjakra.

– Sajnálom – szipogott az idősebb.

– Mégis mit sajnálsz? Keresek égési sérülésre kenőcsöt, majd bekötözzük, és hidd el, jobb lesz – cirógatta meg Zhan arcát.

– Szerettelek volna meglepni, de csak bajt okoztam – törölte meg szemeit a sérült.

– Nekem te vagy maga a meglepetés az életemben, a legédesebb. A mézeskalács már csak mellékes. Sütünk újakat, együtt – hajolt a sírdogáló ajkaira Yibo.

– Még van egy adagra való, és még a cukormázat is el kell készíteni – kúszott egy apró mosoly Zhan ajkaira.

– Akkor nincs baj. Még mindig nagyon fáj? – válaszul csak egy nemleges fejrázást kapott.

– Szerencsére nem súlyos. Ez is azért volt, mert nem bírunk magunkkal – kacagott fel Yibo. Eme kijelentésre egy kisebb ütéssel lett gazdagabb a barna hajú.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, Kicsim.

Végül a selejtes mézeskalácsok a kukában végezték, és a megmaradt tésztát felhasználva együtt láttak neki a tökéletes mézeskalács megsütésének.

A kisebb baleset ellenére Yibo első igazi karácsonya tökéletesen telt, hisz a számára legfontosabb személlyel tölthette, a szerelmével, a családjával.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!♥

Mint egy virág - Jaebum x Mark (Got7)

 A dal, ami ihlette: N.flying - Like a flower

"Olyan voltál számomra, mint egy gyönyörű virág, mely bódító illatával megbolondított.

Csalfa mosolyoddal, csillogó, fekete szemeiddel beloptad magad a szívembe, a világ legszerencsésebb férfijának éreztem magam, amikor kiderült, hogy viszonzod az érzéseimet, és járni kezdtünk.

Minden olyan jól kezdődött, akkor miért voltam annyira kétségbeesve, hogy elveszíthetlek?

Minden egyes napunk egyre egyhangúbbá vált, szinte nem is beszéltünk egymással, csak amennyit ténylegesen muszáj volt. A szótlanság megölte a kapcsolatunk, és a munkamániád sem segített a helyzetünkön.

Elhidegültél tőlem.

Mondd, hová tűnt az a mindig vidám fiú, akit mindennél jobban szerettem? Mondd, velem volt a baj, vagy te változtál annyit, hogy szinte rád se ismertem.

Mikor töltöttünk együtt úgy időt, hogy te is élvezted volna?

A szerelemtől átitatott éjszakáinkat felváltotta a magány. Ott feküdtél mellettem minden este, mégis egyedül voltam, és ez megrémített. Szükségem lett volna az ölelő karjaidra, amik az idő múlásával nem fontak körbe többé, őrizve álmaim.

A virág, ami azt hittem, hogy csak is az enyém, sohasem tartozott igazán hozzám. Csak egy hamis ábránd volt számomra, hogy leszakíthatom a legszebb virágot a virágoskertből.

Ez a kapcsolat mindkettőnk számára mérgezővé vált, ahogy rád néztem, láttam, ahogy szép lassan hervadni kezdtél mellettem, és ez önmagamra emlékeztetett.

Mindketten hervadtunk.

Egyikünk sem lépett, pedig tudtuk, hogy csak még rosszabb lesz a végkifejlet, ha még tovább húzzuk az elkerülhetetlent.

Két hervadó virág voltunk, akik képtelenek elválni egymástól, még ha ez új lehetőséget adott volna a feléledésre, az újbóli virágba borulásra, egy boldogabb életre.

Jól tudtam, hogy te csak megszokásból maradtál velem, de én még mindig ugyanazzal a szerelemmel pillantottam rád, mint az első együttlétünk után, még ha te nem is vetted észre, vagy csak nem akartad észrevenni.

Érdekelt téged egyáltalán, hogy mi van velem, s velünk? Egyáltalán volt olyan még számodra, hogy "mi"?

Az érzéseim nem számítottak, ehhez már hozzá szoktam, akkor én miért törődtem a tiéddel? Annyira bolond voltam, hogy még mindig reménykedtem abban, hogy van jövőnk.

Nem akarok búcsút mondani, mert még mindig halálosan szeretlek, de úgy érzem, itt a vége.

Nem bírnám ki, ha a szemembe mondanád, hogy nem kellek neked többé, így én lépek először.

Bocsájtsd meg, hogy nem voltam elég számodra, és nem tudtalak boldoggá tenni.

Te voltál az első, és egyben az utolsó szerelmem.

Kérlek, keress valaki olyat, aki képes a hervadt virágot gyönyörű rózsává változtatni, amire én képtelen voltam.

Viszlát, Jaebum."

Mark

 

– Kérlek, ne menj... – gyűrte össze a kézzel írt, az idő múlásával leharcolt levelet a fekete hajú férfi, a könnyeivel küszködve, s ráeszmélve, hogy Mark nem jön vissza, soha többé.

A lehető legmesszebb dobta az összegyűrt papírdarabot, és összetörve idézte fel a levél tartalmát, amit már több százszor elolvasott.

Igaza volt a levél írójának, borzalmas párja volt a szőke fiúnak, csak gyötrelmet hozott az életébe.

Ha kimutatta volna az érzéseit felé, ha csak egy kicsit többet foglalkozott volna vele, még most is itt lenne Mark, a valaha volt leggyönyörűbb virág Jaebum szívében.

 

Talking to the moon (Jackheon ff.) - 4. Fejezet

Jooheon

A tisztástól nem messze lévő bokor takarásából figyelem a füvön fekvő fiút.

A hét minden napját itt töltötte, egy könyvet bújva, vagy épp csak az eget kémlelve. Nem is törődve azzal, hogy a telihold estéjén farkasok vették üldözőbe, csak nyugodtan ücsörgött.

Vakmerőség volt felőle ez a cselekedet, bármi baj történhetne. Mi nem mászkálunk sokat farkasként, és csak a telihold hatására veszíthetjük el a józan eszünk, de attól függetlenül akadnak szürkefarkasok, amelyek nem változnak emberré, őket az ösztön hajtja, semmi más.

Szerencséje, hogy kiszúrtam, milyen tájt jár ki ide, így ügyelhetek rá, nehogy megtámadják. A legtöbben nem veszik fel farkas alakjukat, csak teliholdkor, de én itt az erdőben élem ki magam, ahol szabad vagyok.

Nem árultam el senkinek a párom megtalálását, nem fogadnák jól, hogy ő ember. Egy idővel biztosan kiderülne, de jobb, ha egy ideig titok marad.

A finom illatát ide érzem, ami nyugalommal tölt el. A falkám által hallott történetek a bevésődésről nem voltak túlzások, pontosan azt érzem, ahogy leírták.

Birtoklási vágy, óvni akarás, ragaszkodás.

Már annyi is elég, ha szemmel tarthatom, és a közelemben tudhatom. Kérdéses, hogy kerül folyton az erdőbe, a helyében kerülném ezt a helyet, nem itt olvasgatnék védtelenül.

Nem fél, hogy újra áldozatul esik? Vajon ő rá is olyan hatással van a tisztás, mint rám? Esetleg a bevésődés miatt jár ide, hátha összefutunk? Reménykedek az utolsó választásért.

Aznap este, amint Changkyunék után eredtem, nem történt semmi szokatlan, nem kellett sokat várnunk, a fiatalok újra emberekként ültek a faházban. Furcsálták a pulóvert nálam, de letudtam annyival, hogy a háztól nem messze találtam.

Changkyun gyanakszik rám, szerinte túl boldog vagyok mostanság, és sokat járom az erdőt, de nem nyaggat miatta, legalább nem terhelem a hülyeségeimmel.

A fekete hajú fiú dühösen csapkodta a könyvet, pedig eddig nyugodtan olvasgatott, motyogott magában, mintha tanulta volna annak tartalmát. Aranyosan hatott, ahogy dühöng, szívesen oda mentem volna, hogy lenyugtassam, de nem tehettem. Egyszer úgy is össze kell futnunk, ha emberré válok, de addig be kell érnem ennyivel.

Egyik nap, amikor haza indult, a nyomában voltam a biztonság kedvéért, szegény már a házuk bejáratánál összekapott az anyjával az erdőbe járással kapcsolatban. Igaza van, veszélyes egy embernek, de a makacssága ellen nem tehet semmit, ő sem, és én sem. Mégis jól esik, hogy óvhatom a tudta ellenére is.

Sajnos még most sem tudom, ki is ő pontosan, de már így is közel érzem magamhoz, megmelengeti a belsőm. Nem mondanám, hogy szerelmes vagyok belé, de ragaszkodom hozzá.

Halk léptekre kaptam hátra a fejem, a barna farkas láttán megállt bennem a vér. Changkyunnal találtam szembe magam. Lebuktam.

Mellém sétálva pillantott ki a bokor mögül, pedig az illatból már biztosan tudja, ki ül a fűben. Szemeiből rosszallást olvastam ki, nem tetszik neki, hogy itt van.

A párom felállt a földről, majd elindult felénk, így mindketten elbújtunk, nehogy meglásson, és megrémüljön. Changkyun csak azért nem támadja meg, mert Yongguk tiltja az ilyesmit, és tőle a nála fiatalabbak félnek, sajnos az idősebbek nem tisztelik őt, pedig nála jobb alfánk nem is lehetne.

Könyvével kezében lépkedett, már jól ismerve az útvonalat házukig. Csendben követtem őt, Changkyun a nyomomban, kicsit sem bizalomgerjesztő, hogy mi vár rám később.

Ma is épségben hazaért, így e téren nyugodtan futok végig az erdőn a ruhámért, más részt megesz az ideg, mit is mondjak barátomnak róla.

– Mit keresett az erdőben? Azt hittem megmondtad neki, ne jöjjön ide – háborodott fel öltözködés közben.

– Most mit mondjak? Makacs srác – tudtam volna le ennyivel.

– Majd akkor is az lesz, ha arra a sorsra jut, amire a múltkori csaj? – kérdése rosszul esett.

– Ha rajtam múlik, egy haja szála sem görbül. Én szemmel tartom – mondtam kicsit durvábban, mint kellett volna.

– Miért lettél mérges, csak egy ember, a lány se érdekelt téged, de ő igen? – húzta fel kérdőn szemöldökét.

– A lányt csak holtan láttam, hogy tudtam volna rajta segíteni, de ez a fiú már napok óta ide jár – adtam tudtára.

– Te már napok óta őrzöd? Megőrültél? – vont kérdőre.

– Úgy látszik, hogy igen. Ne áruld el senkinek, hogy itt járt, kérlek – könyörögtem.

– Miért? Valakinek le kell állítania, nem jöhet ide – akadékoskodott.

– Tudom, de vigyázok rá – néztem szemébe.

– Mond, mi közöd hozzá, hogy ennyire véded? Mint aki szerelmes abba a srácba, úgy csillog a szemed – nézett rám hunyorogva.

– Miket beszélsz? Dehogy – zavartan tagadtam.

– Te elpirultál? Jooheon a pulcsi az övé volt, amit az ágyadban tartasz?  Szag alapján nagyon gyanús, hogy igaz a felvetésem – nézett rám szúrós szemmel.

– Igen, az övé. Boldog vagy? – kerültem ki, majd kiléptem az ajtón.

– Nem, nem vagyok. Jooheon, ki ő, hogy a pulcsiját magadnál tartod? – követett a fák között.

– Semmi közöd hozzá – morrantam fel.

– A barátod vagyok, ne titkolózz – parancsolt rám.

– Vannak dolgok, amit egy barátnak sem mondhat el az ember – fordultam el tőle.

– Látod, ránk ez nem vonatkozik, nem vagyunk átlagos emberek. Mitől félsz, hogy nem vagy hajlandó beszélni róla? – háborodott fel.

– Jól van, elmondom, de ne akadj ki nagyon.

– Már így is ideges vagyok, beszélj.

– Teliholdkor, mikor rátaláltam, bevésődött nekem – szemléltem a faágon csiripelő énekesmadarat.

– Ez lehetetlen, ő nem farkas. Ne bohóckodj velem, mi az igazság. – Szerintem is az, egy vicc, de igaz.

– Ez az igazság, nem tehetek róla, csak megtörtént. Magam se tudom, miért jár ide vissza, de legbelül érzem, hogy miattam. Ő is érzi, biztos vagyok benne, összekapcsolt minket egy láthatatlan kapocs – magyaráztam.

– Mit is kellene erre reagálnom? Ki kellene akadnom, de tudom, hogy ez nem a te hibád, hanem az ösztöné. Erről nem tudhat senki, rendben? – Tanácstalan, ahogy én, mit vártam tőle?

– Nem is terveztem elárulni senkinek.

– Még sosem hallottam olyanról, hogy farkas és ember hűséget fogadnak egymásnak – gondolkodott hangosan.

– Én sem, de mégis megtörtént – recsegett meg talpam alatt egy kisebb faág.

– Úgy tudtam, mind a két félnek akarnia kell, a farkas éned akarta, de a fiú? Nem értem.

– Az emberek nem tudnak rólunk, akkor a bevésődésről sem, talán rosszul gondolom, és ezt csak én érzem – szomorodtam el.

– Sajnos tanácstalan vagyok, még nincs párom – sóhajtott fel.

– Hiába van, ha ő nem is sejti, milyenné vált a kapcsolatunk abban a pár percben – nyüszítettem fel.

– Úgy is meg fogja tudni egyszer, a sorsotok összefonódott. Hogy hívják? – kérdezte.

– Jobbat nem is kérdezhettél volna. Nem tudom – vallottam be. Milyen dolog már, hogy a társam nevét sem tudom – borzoltam össze hajam.

– Mi? Nem kérdezted meg? – emelte fel hangját.

– Nem, ostoba vagyok, le se tudtam róla venni a szemem, nem gondolkoztam normálisan – jöttem újra zavarba.

– Elég marha lehettél, már ne haragudj. A srác legalább volt olyan értelmes, hogy rá kérdezett a tiédre?

– Igen, de ne idegesíts fel. Menjünk inkább haza, anyám már vár otthon, megígértem, hogy segítek neki – hagytam faképnél.

– Jól van, de akkor is idióta vagy.  Ja, és akkor már szabad a pálya Jiminnél – sietett utánam.

– Eddig sem akartam tőle semmit, csak ő ezt nem érti meg.

– Miért nem rám nyomul? Én beengedném az ágyamba – vigyorgott.

– Azt jól tudom – kacagtam fel.

A délután gyorsan eltelt, anyám elrángatott magával vásárolni, amivel nem is lenne gond, de megvariál mindent, a türelmem pedig véges.

Az éjjelt végig agyaltam, ennek köszönhetően úgy keltem, mint a mosott szar. Hajam ezerfelé áll, szemeim karikásak, szörnyen nézek ki.

A kellemesen langyos víz legalább egy kis erőt öntött belém. A farkasok sokkal erősebbek, mint az emberek, de ugyanúgy elfáradunk, úgy látszik, engem most ért utol a kimerültség.

Derekamra kötött törölközővel álltam meg szekrényem előtt, s kerestem elő alsógatyám, ingem, és fekete farmerom. Nem szeretem az egyenruhákat, de muszáj elviselnem, a nyakkendőt már túlzásnak tartom, csak fojtogatja a viselőjét, így az lemarad.

Az íróasztalom előtt lévő székre terített pulcsival szemezem, nem akarom itthon hagyni. Végül felvettem, így velem lesz egész nap, és érezhetem az illatát.

Hogy lehetek ennyire rá kattanva? Hiába akarom elnyomni magamban az érzést, nem tudok uralkodni magamon, s állandóan ő jár a fejemben. Még ha tudnám, ki is valójában azaz Ő.

Eddig egy férfira sem néztem ilyen szemmel, mindig a nők vonzottak, mégis egy fiú vésődött be.

Megszárítottam hajam, és mondhatni elfogadhatóvá varázsoltam. Magamhoz vettem táskámat, majd anyámtól elbúcsúzva indultam meg iskolába.

Changkyun már a buszmegállóban állt. Természetfeletti lények vagyunk, de mi is úgy közlekedünk, mint a körülöttünk élők. Semmi felhajtás, mert nem tudhatnak a létezésünkről.

– Azt hittem már nem is jössz.  A szerelmedtől kapott ruhában járkálsz? – nézett végig rajtam.

– Halkabban, te nagyon hülye, és nem a szerelmem – sziszegtem.

– Szóval nem, akkor ez minek? – bökte meg karom.

– Hogy ne fázzak? – tettem a hülyét.

– Te télen se fázol. Jól van, mondjuk, hogy elhiszem – forgatta meg szemét.

A busz berobogott a megállóba, amire alig fértünk, majd jöhetett egy fél órás nyomorgás. Sajnos ma nem tudok rá ügyelni, mert a pokolnak csúfolt intézményben kell megrohadnunk.

Reménykedek, hogy ő is inkább iskolába megy, mint ki az erdőbe. Vajon melyikbe járhat?

Haechan és Felix a suli bejáratánál vártak, ahogy bandánk többi tagja. A két említett még csak elsős, de a falka miatt már ismerik Bobbyt és Minot, így velük dumáltak.

Még szinte oda se léptem hozzájuk, de Jimin már is rám akaszkodott. Jimin mindig is velünk volt, együtt nőttünk fel, de szegény rá jöhetne, hogy neki I.M való, és nem én.

– Szia, új parfümöt használsz? – bújt mellkasomba.

– I..igen – toltam el magamtól.

– Igen, együtt vettük, ugye Jooheon? – kacagott Changkyun. Ezért még megölöm.

– Illik hozzád, tetszik – mosolyodott el a törpe.

– Köszi, de még a többiekkel beszélnem kell, a teremben még dumálunk – ráztam le. Intett, majd otthagyott minket.

– Szegényke, miért nem veted rá magad? – szólalt fel Jiwon.

– Nagyon vicces.

– Nem neked mondtam, hanem Changkyunnak – vigyorgott.

– Eljön annak is az ideje, nyugi – lépett le I.M is, gondolom Jiminhez.

– A hős szerelmes papucsot játszik, vak az a csaj – nevetett Mino.

– Hagyjátok Hyungot, még ti is lehettek ilyen helyzetben – állt ki Changkyun mellett Haechan.

– Igaza van, nyughassatok – mondta Felix.

– Ohh, a kis taknyosoknak hogy ki nyílt a csipájuk – borzolta össze Mino Felix kócos haját.

A csengő félbe szakította csevejünk, így mindenki elindult a saját termébe.

A teremben Changkyun mellé telepedtem le a helység legvégében. Az osztály nem tartozott a legcsendesebb kategóriába, szinte mindenki ordibált, de akadtak halk egyének is közöttünk, akik a romantikus könyveiket többre tartották, mint a szociális életüket.

Az osztályfőnökünk erélyes kiáltása szakította félbe a nagy hangzavart.

– Üljetek le, és próbáljátok lejjebb venni a hangerőt, vagy süketek vagytok? – nem kellett kétszer mondania, mindenki bekussolt.

– Rendben, ezt már szeretem. Először is kezdjük a legfontosabbal. Hadd mutassam be az új osztálytársatokat – nyitotta ki az ajtót, amin nem várt személy lépett be. A tanár mellett megállva nézett körül a teremben.

Döbbenten szemeztünk, magam sem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. A szívem hevesen vert, majd ki szakadt bordáim védelméből. Changkyun oldalba bökött, de nem tudtam rá reagálni, annyira lekötöttek kiskutya szemei.

– Mutatkozz be kérlek – kérte a nagydarab férfi.

– Jackson Wang vagyok, Kínából – hajolt meg az egész osztály előtt. Ohh, szóval azért volt olyan aranyos akcentusa.

– Jackson foglalj helyet Jinyoung mellett – ült le a mutatott padhoz.

– Hé, Casanova, most már tudod a kedvesed nevét – suttogta Changkyun a fülembe kuncogva.

– Fogd be.

Talking to the moon (Jackheon ff.) - 3. Fejezet

 Jackson

Nagyot szusszantva, szememet dörzsölve fordultam hátamra, majd a párnám alatt tartott telefonom halásztam elő, az idő megállapítása céljából. Tíz órát mutatott, ideje felkelnem a puha takaróm fogságából.

Előkerestem az aznapi ruháim, majd a fürdőbe vezetett első utam. A kellemes meleg víz jó hatással volt kómás elmémre, mintha minden fáradságom leperegne rólam, mint a vízcseppek a testemről, egyenesen a lefolyóba.

A tegnap éjjel még mindig zavaros számomra, egyszerre volt félelmetes, és varázslatos.

A farkasok elől való rohanás nem tartozott a kedvenc sportjaim közé, de a megmentőm érkezése maga volt a csoda.

Az kérdés, hogy mit keresett ő is az erdőben, de neki köszönhetem az életem.

Csodaszép kék szemeire gondolva görcsbe rándult a gyomrom, magam se értve, miért vált ki ilyet belőlem.

A zuhany alól kilépve megtörölköztem, majd felöltöztem. A konyhában készítettem pár szendvicset, amiket tányérra raktam, s zárkóztam vissza a szobámba.

Nem foglalkoztam azzal, hogy anyám hol lehet, már biztosan a munkahelyén van.

Bekapcsoltam a laptopom, mivel az erdőről kell egy kis információ.

Haraptam a reggelimből egy jókora darabot, majd a keresésre szenteltem minden figyelmem. Nem kellett sokat keresgélnem, hamar megtaláltam, amit kerestem.

Nagyot nyeltem az olvasottak hatására. Egy olyan erdőbe keveredtem, ahol pár hónapja szétcincáltak egy embert.

A szerencsén múlott, hogy nem végeztem hasonlóképpen, mégsem bántam meg, amiért oda merészkedtem, találkoztam vele. Az egész lénye azt sugározta, hogy bízhatok benne, hogy rá volt szükségem.

A meztelensége okozott nagy sokkot, miért mászkált pucéron? Még a kedvenc pulcsimat is képes voltam odaadni egy idegennek.

Unottan nézegettem az oldalon a cikket, ami részletezte a farkas támadást, amíg fel nem keltette az érdeklődésem egy kulcsmondat. Telihold volt, akár tegnap este.

Farkasemberek nem léteznek, csak a filmekben, nem járkálnak Jacobok az erdőben, az csak kitaláció.

A cikk végén a hozzászólók többsége viccként fogja fel a helyzetet, de ez egy ember életébe került.

Bezártam az ablakot, és videohívást indítottam legjobb barátommal, nemrég lett elérhető, így van kivel megbeszélni a történteket.

– Szia, Jacks – mosolygott rám a képernyőn keresztül.

– Szia, Henry – viszonoztam gesztusát.

– Mesélj milyen ott lenni?  Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – kíváncsiskodott.

– Nem akarok itt élni. Anyámmal már a kipakolás közben összekaptunk – szomorodtam el.

– Jacks, mondtam, hogy légy férfi, és ne hisztizz – dorgált meg, mintha az apám lenne.

– Azt mondod hisztis vagyok?  Kösz, jól esett – mondtam ironikusan.

– Csak az igazat állítom, nem hazudnék neked. Min vesztetek össze? – tért a lényegre.

– Elolvasta a beszélgetésünket, és számon kért, hogy miért nem akarok vele élni, vitáztunk, majd leléptem – vázoltam fel az eseményeket nagy vonalakban.

– Mégis hová mentél? Nem ismered a járást Koreában – akadt ki.

– Az udvarunk egy kibaszott erdőbe vezet, és ott kötöttem ki – rántottam meg vállam.

– Te nem vagy normális. Mit csináltál volna, ha valami megtámad?

– Éppenséggel... – vakartam tarkóm kínomban.

– Jacks, ugye nem? – nézett rám aggódva.

– A sötétben farkasok üldöztek, de egy srác a segítségemre sietett – a hallottaktól ledöbbent barátom.

– Ki olyan hülye, hogy éjszaka az erdőben kóborol?  Mindig tudtam, hogy idióta vagy, de a másik srác mit keresett ott? – szidott le.

– Nem tudom, de nélküle már nem beszélhetnénk, maximum visszajövök kísérteni téged – kacagtam el magam.

– Nagyon vicces vagy, gondolom majd betojtál a félelemtől – húzta ő is mosolyra száját.

– A megdöbbentő rész még most jön. A fiú meztelen volt, és kézen fogva kísért haza.  – Szegényt ugyanúgy lesokkolta, mint engem.

– Mit szívtál? Én is kérek belőle.

– Komolyan beszélek. Megrögzötten bámult engem, a hideg ellenére szinte égetett a szorítása, és hallgattak rá a farkasok. – Én sem hinnék magamnak, az a legnagyobb poén.

– A következő gondolatod az lesz, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok? Túl sok fantasyt olvasol. Vagy írónak állsz? – Látom rajta, hogy bolondnak néz.

– Barom, miért találnék ki ilyet, csak különös jelenség volt, a keresztnevén kívül nem tudok róla semmit.

– Ne menj az erdőbe, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséd lesz. – Igaza van, de a kíváncsiság hajt, lehet, újra összefutunk. Miért akarok én találkozni vele, ez őrültség.

– Tudom, de...

– Nincs de, Jackson. Ha farkasok lakják, te leszel a vacsi. Ígérd meg, hogy nem leszel ostoba, és hallgatsz rám.

– Ígérem – forgattam meg szemem.

– Csak higgyem is el, nem akarok a temetésedre menni,  ha egyáltalán marad belőled valami – sóhajtott fel.

– Már ismersz, mint a saját tenyeredet, ne aggódj annyit, ráncos lesz a baba pofid – cukkoltam.

– Ha át tudnék nyúlni a monitoron, nyakon vernélek, marha – vált dühössé. Mindig is utálta, ha a kisfiús arcával viccelődtem.

– Te így is szeretsz, valld be – dobtam felé egy puszit.

– Fúj, inkább lépek, még bebuzulok – intett, majd bontotta a videohívást.

Mosolyogva kapcsoltam ki gépem, majd kaptam fel cipőm. Muszáj újra az erdőben lennem, barátom óvása ellenére. Vonz magához, akár a mágnes.

Az erdő csak egy kifogás, a gyönyörű kék szempár az igazi indok. Jacks, nem vagy meleg, akkor mi történik veled?

A fák lombját fújja a kellemes szellő, vele együtt hajam se kíméli. Vigyázva lépkedtem, nehogy a fák gyökerében felessek, mint tegnap este.

Egy árva lélek sem járt erre a farkastámadások miatt.

Egy reccsenésre felkaptam fejem, és félve körbe néztem, mi adhatta ki ezt a hangot. Egy nyúl ugrott ki egy bokorból, szívbajt hozva rám.

– Ne ijesztgess tapsi, mert bográcsba kerülsz – fenyegettem az apró jószágot.

Nem tudom merre jártam tegnap a sötétnek köszönhetően, de így nappal igazán barátságosnak hat, még ha tudom is, itt vérengző fenevadak rejtőznek.

Az adrenalin pezseg a véremben, magam sem értem, mitől lettem ennyire meggondolatlan és vakmerő.

Mindig is lázadó voltam, de iskolai bunyókon kívül nem csináltam komolyabbat, persze anyám kinézte belőlem, ahogy az összes tanár és diák.

Az életem kockáztatom már másodjára, amióta Koreába jöttem, pontosabban tegnap óta.

Henry kinyír, ha megtudja, hogy megszegtem a parancsát, készíthetem az ásót.

Egy tisztásra érkeztem, ami tele volt csodaszép pipacsokkal, gyermekláncfű társaságában, amik hullajtják ejtőernyőhöz hasonlítható magjaikat.

Letéptem közülük egy szálat, és fújtam szét a magokat, hogy később új életet kezdjenek, mielőtt beköszönt a tél.

Még egy hét van az augusztusból, már számolhatok vissza, mikor kezdem az évet az új iskolámban. A koreaim még nem az igazi, egy hetem van tökéletesíteni.

Egyet gondolva telepedtem le a füvön, kezeimet fejem alá téve. Szép időnk van, ráérek visszasétálni, itt legalább nyugton vagyok. Szabadnak érzem magam, mint még soha.

Jooheon vajon merre jár? Talán ő is ide jött, ezért talált rám? Éjszaka mit keresett volna itt? Hmm, lehet a csillagokat, a teliholdat tanulmányozta.

Az idővel nem törődtem, körülbelül ha egy órát feküdhettem a fűben, már az álmok határán jártam.

Olyan érzésem van, mintha figyelnének, de körbe pillantva nem látok semmit, csak növényeket. Paranoiás lennék?

Ideje tovább állnom, annak ellenére, hogy elkényelmesedtem a földön.Még biztosan visszajövök erre a helyre, még ha veszélybe is sodorhatom magam.

Az érzés nem akar szűnni, hátra-hátra pillantok, nem-e egy állat, vagy akár egy vadász követ.

Úgy érzem magam, mint Piroska, amikor siet a nagyihoz az erdőn keresztül. Na jó,  ez rossz vicc volt, nem öltözik itt be semmilyen farkas nagymamának, de attól simán válhatok áldozattá.

Tetszett az erdő, de mégis hiányzik egy fontos dolog, ami még jobbá tenné ezt az élményt.

A szőke fiú, akit ki szeretnék kérdezni, mit csinált pont akkor az erdőben meztelenül, mikor szükségem volt a segítségére.

Talán a barátnőjével hancúrozott, mikor hallotta a fenevadakat, és a loholásom, amivel félbeszakítottam a dolgot. Hülyeség, ki csinálná a szabadban, bár aki pucéron jár erre, lehet arra is képes.

Kiérve a fák rejtekéből megláttam anyám autóját a kocsibejárón. Egy kínos beszélgetés következik, amit legszívesebben átugornék, ha tudnám irányítani az időt.

A nappaliban beszélgetett egy magas, harmincas éveiben járó, göndör hajú férfival.

– Szia kicsim. Hadd mutassam be neked az egyik új munkatársam. Ő itt Dr. Park – mosolygott anyám, mintha a veszekedésünk meg sem történt volna. Mindig is ezt tette, összevesztünk, majd bocsánatot sem kérve terelte a témát, amit én nem róttam fel neki, így legalább nem bántottuk egymást egy darabig.

– Jó napot,  Jackson vagyok, de gondolom, tudja – tartottam felé unottan kezem. Anyám még egyetlen egy munkatársát sem mutatta be nekem.

– Igen, Sophia mesélt rólad. Kérlek, tegezz, még nem vagyok olyan idős. Hívj nyugodtan Chanyeolnak – ráztunk kezet.

– Rendben, de ha megbocsátasz, én felmentem a szobámba, még ki kell pakolnom – kerestem kifogást, ő csak mosolyogva engedett utamra. Ha nem lenne köze anyámhoz, és a munkájához, még szimpatikus is lenne.

Még a lépcsőről hallom, ahogy anyámat kérdezi, miért füves a hátam, és akkor esett le, hogy erről elfeledkeztem. Ügyes vagy Jackson Wang, értesz a beégéshez.

Amint felértem lecseréltem a pólóm, majd a táskámból előhalásztam a nyelvkönyvem, hogy megtanuljak pár új kifejezést.

Mennyivel könnyebb lenne, ha Amerikában élnénk, angolul folyékonyan beszélek, de nem, nekünk Korea kellett költöznünk.

A gyomrom jelezte, hogy majd ki lyukad, ezért a konyhába muszáj lenéznem, remélem már eltűntek valamerre az idősebbek.

Sajnos még beszélgettek, annyira belemerültek a társalgásba, hogy észre sem vettek, amíg végig sétáltam a nappalin egyenesen a hűtőig. Chanyeol mély hangja töltötte be az egész földszintet.

– Nem gondolod, hogy szólni kellene neki? – hallom Chan kérdését, még szerencse, hogy nyitva hagytam az ajtót.

– Mégis hogy mondjam el, megbolondultál? – szólalt fel anyám kicsit ingerültebben.

– Veszélyes az erdő, te is tudod. Most is onnan jött, még baja esik. Emlékezz, mi történt mielőtt itt hagytál minket! – Miről beszél? Nem értem, anyám már korábban is járt itt? Régebbről ismerik egymást?

– Emlékszem, hogy felejthetném el? Az mind az én hibám volt, örökké emészteni fog – csuklott el anyám hangja.

– Még gyerek voltam, de tudom, hogy nem te tehetsz róla. Ez a mi sorsunk, a végsőkig harcolunk egymásért.

Sors, végsőkig harcolás, túl sok a homály.

Mit titkolnak előlem?

Mew x Gulf - Perzselő tekintet II. (+18)

Az ajtó hangos csapódása törte meg a társasház csendjét, ezzel jelezve, hogy a 7. számú lakás tulajdonosa hazaérkezett.

Nem volt egy ajtócsapkodós fajta, Mew nyugodt embernek tartotta magát, de mostani társasága teljesen elvette a józan eszét.

Még csak épphogy beléptek a lakásba, de ma esti partnere már a falnak volt préselve, s csak falta méz édes ajkait.

Nem gondolta, hogy a fiú ilyen kezes lesz, azt várta, hogy ellenkezni fog, de tévedett. Az alkoholnak tudta be a dolgot, hisz jó pár pohárral legurított a fiú a beszélgetésük alatt.

Mewnak imponált Gulf szégyenlős, zavart viselkedése, aki alig mert a szemébe nézni, de a részeg, kicsit akaratosabb énje csak parázs volt a tűzre.

Gulf görcsösen szorongatta Mew hátán az izmokat, közben próbálta követni a kissé vad csókot.

Nem volt sok tapasztalata, hisz még soha nem volt párja, és nem volt az egy éjszakás kalandok híve. Most mégis belement egybe, bár a dobostól többen reménykedett.

Mew aranyosnak találta az esetlen viszonzást, de ez tette izgalmassá csókcsatájukat. Az idősebb jobban szerette, ha nála tapasztalatlanabb a szexpartnere, sok új dolgot taníthat az ártatlan Gulfnak.

Sütött a fiúról, hogy még egyetlen szexuális élménye sem volt, de ez így volt jól, Mew csak még jobban vágyott a formás fenekére.

Elválva a fiútól csókolt bele nyakhajlatába apró sóhajt kiváltva belőle, kicsit megszívva a területet. Gulf felvezette ujjait Mew hajához, amelybe már hetek óta bele akart túrni. Tetszett neki a helyzet, el sem hitte, hogy ez valóban megtörténhet.

Mew egyet gondolva az ölébe kapva a fiút indult el a hálószobájába, mégsem a bejárati ajtó mellett kellene megdugnia mai látogatóját. Gulf a cipelője ajkaira mart, ahogy átvetette karjait Mew nyakán, ezzel megnehezítve a hálószobába jutást.

A hálószoba középpontjában egy óriási franciaágy állt, amelyre ráhajította a kisebbet a ház ura, és vadállat módjára vetette rá magát. Mew szinte letépte a fiú mellkasát takaró fehér inget, így végre láthatja kidolgozott felsőtestét. Nem voltak kockai, de nem is volt nádszál, tökéletes volt.

Miután Mew kigyönyörködte magát újra Gulf nyakát vette célba, mely csak úgy hívogatta.

Gulf nem tudta mi tévő legyen, így csak tehetetlenül nyöszörgött Mew alatt, ujjait a másik tincsei közé vezetve.

A barna hajú lejjebb tévedve csókolt az egyik keményedő mellbimbóra, majd ízlelőszervével kóstolta az érzékeny bimbót, amely egy elégedett nyögést eredményezett.

Mew csak mosolyogni tudott, ahogy a fiú élvezettel teli arcát figyelte, és arra gondolt, hogyan fog rá feltekinteni, ha már tövig elmerült benne.

Ujjaival végig simított Gulf lapos hasán, majd folytatta útját egészen be a nadrágjába. Gulf az érintésre megremegett, és felgyorsult a lélegzete, pedig még a boxer elválasztotta Mew nagy tenyerétől. Még soha senki nem érintette ott saját magán kívül.

Őszinte reakciók voltak, amelyek csak jobban felhúzták Mew-t. Kezét elhúzta Gulf nemesebbik részétől, hogy ő is megszabadulhasson pólójától.

Gulf bódultan bámulta a felette tornyosuló izmos felsőtestét, és bátorkodva simított Mew kőkemény mellkasára. Elégedett volt a látvánnyal, még többet is kapott, mint ahogy képzelte.

– Annyira édes vagy Nong'Gulf – suttogta a fülébe a kisebbnek, aki ettől megborzongott.

Mew megszabadította szűk farmerjétől, így már csak egy alsóban feküdt a mindene ágyában. Az egyre keményedő férfiassága már többért könyörgött a fekete textil alatt, de a maradék józan esze félt a folytatástól.

Ahogy a szerelme magáról is lekapta a zavaró ruhadarabokat elbizonytalanodott.

Igen, Gulf szerelmes volt Mewba, hiába tudott róla keveset. Az alkoholtól megszédült, de még a döntéshozatalban nem akadályozta, még tudott józanon gondolkodni. Ő akarta az idősebbet, mindennél jobban, de a mai este után mindennek vége, nincs több bárba járás, nincs több lopott pillantás, mert holnap reggel összetörik a szíve kicsike darabokra.

Mew az utolsó anyaghoz nyúlt, ami takarta előle Gulf ékességét, de mielőtt levehette volna, Gulf megállította.

– P' én félek... – vallotta be a tapasztalatlan fiatal. Tudta, hogy az első alkalom fájdalmas lesz, de reménykedett, hogy Mew vigyázni fog rá.

– Nem kell félned, P' nem akar neked fájdalmat okozni – hintett egy pihe könnyű puszit Gulf szájára.

Gulf eme kijelentésre megnyugodott, az ő kedves P’-je nem fogja bántani, hanem a lehető legtöbb élvezetet nyújtja majd a számára.

Mew óvatosan lehúzta az alsónadrágot, így végre teljesen meztelenül feküdt az ágyneműje között az áldozata. Meseszép volt a hófehér takaró, és a karamell színű bőr kontrasztja, a fiú maga volt a megtestesült szépség. Mew-t nem az alkohol részegítette meg, hanem az elé táruló gyönyörű teremtés.

Gulf elfordította fejét a perzselő tekintet elől, amely minden porcikáját égette. Még soha nem érezte magát ennyire zavarban, a pulzusa az egekbe repült.

– Micsoda szépség került a birtokomba. Ma az enyém leszel – sóhajtott fel az elhangzottakra Gulf. Az övé akart lenni, nem csak egy éjszakára.

Mew Gulf füle mögé csókolt, majd lejjebb haladva ízlelte, ahol csak érte, egészen ágyékáig. Nemességére markolt, majd ütemesen kezdte rajta mozgatni markát, amelyre egy öblös nyögés volt a válasz, de nem állt meg ennyinél.

Ajkai közé véve kényeztette az izgalomtól ágaskodó péniszt, közben fel-fel pillantva a nyögdécselő fiúra, kinek arcáról csak úgy sugárzott az élvezet. Mew végig nyalt egész hosszán, makkjára egy csókot lehelve, majd újra elnyelte a kívánatos tagot. Feje ütemesen mozgott, nyelvét bevetve a játékába. Gulf szemöldökét ráncolva élvezte a törődést.

Mew abba hagyta eddigi tevékenységét, mire Gulf fájdalmasan nyüszített egyet.

Az izmosabb férfi két ujját ajkai közé vette, majd alaposan benyálazta őket, amit Gulf ámulva nézett. Nagyot nyelt a látványra, tudta, hogy azok az ujjak nemsokára hová kerülnek.

– Most próbálj lazítani – utasította a fiút, és abban a pillanatban elmerítette első ujját Gulfban. Fájdalmasan szisszent fel a sötétebb bőrű férfi próbálva teljesíteni Mew kérését, ami nehezebb volt, mint gondolta.

– Fájh…

– Nemsokára jobb lesz, bízz bennem – mart az ajkaira figyelemelterelésként.

Gulf minden gondolatát az édes ajkak játéka töltötte meg, a fájdalom helyét szép lassan egy ismeretlen érzés vette át, ahogy Mew ujjazta.

Mew ujjának köszönhetően a csókba nyögött, jelezve a másiknak, mennyire jó munkát végez.

A második ujjat már nem viselte ilyen jól az elején, de ki kellett bírnia, hisz utána még nagyobb dolog kerül a helyére.

Mew elhajolva a csodás ajkaktól folytatta a munkáját. Ujjaival ollózni kezdett, közben Gulf farkán húzogatta a bőrt, hogy a fájdalmat elsöpörje a vágy.

A kettős élvezettől kéjes nyögés hagyta el Gulf torkát, amivel saját magát lepte meg. Kézfejét szája elé tette, ezzel tompítva kieresztett hangját.

Mew kihúzta ujjait, és párnája alól előhalászta a síkosítót. Nem volt véletlen, hogy ott találta a szükséges tubust, hisz ma mindenképpen abban bízott, hogy az ágyába csalja Gulf-ot.

Újra Gulf lábai közé telepedett, majd a tubus tartalmából nyomott a tenyerébe, amit szétkent magán, s Gulf bejáratához is jutatott belőle. Nem akarta, hogy bármi bántódása legyen a fiúnak.

Gulf viselkedése, az elejtett pár mondat, és a rettentő szűk bejárata mind arra utalt, hogy Mew lesz a szerencsés, aki elveszi a szüzességét. Az első alkalomnak tökéletesnek kell lennie.

– Készen állsz? – kérdezte a domináns fél, bár nem biztos, hogy meg tudna állni ennél a pontnál, ha Gulf arra kérné.

Gulf nagy levegőt vett, majd bólintott. Már nem állhat meg ennyinél, magában akarta érezni a dobost, érezni, ahogy lüktet benne a vágytól.

A lehető legóvatosabban merült el a fiúban, kinek arcán végig gurult egy rakoncátlan könnycsepp. Mew lecsókolta a fájdalom jeleit, majd egy gyengéd csókba invitálta a kisebbet. Nem mozdult, hagyta, hogy Gulf szokja a méretét.

– Mozoghatszh... – mozdította meg a csípőjét az alávetett.

Mew lassú ringással húzódott ki, majd nyomult be a szűk nyílásba, figyelve Gulf reakcióit, aki Mew izmos hátába eresztette körmeit, ami biztosan nyomot hagy rajta reggelre.

Mew gyorsított tempóján, próbálva elérni Gulf gyönyörközpontját, pár édes sóhaj reményében. Túl szűk, és forró volt, Mew az őrület határán állt, ahogy egyre mélyebbre hatolt a fiúban, aki már nem a rettentő kínoktól, hanem a kéjtől nyüszített alatta.

– Ah...mégh...P’... – lihegte a fiú kikelve magából. Többet akart, hogy az ájulásig szeresse Mew a testét.

A döfések száma már követhetetlen volt, a szobát betöltötte a két férfi hangja, és a lökések által elhangzó csapódások. Gulf farka szivárogni kezdett, előnedve kibuggyant, jelezve, hogy már nem sok van hátra a beteljesülésig. Bejárata pulzálva szorította Mew szerszámát.

– El fogok mennih... – sikkantotta. Mew értve a szóból ostromolta Gulf formás fenekét, többször is eltalálva prosztatáját.

Gulf egy óriási nyögés kíséretében élvezett a hasára, élete legjobb orgazmusát átélve. Mewnak se kellett sok, Gulf élvezkedve szorított tagjára, ezzel átlendítve őt is a gyönyör kapuján, majd fáradtan dőlt rá az alatta fekvőre.

– Csodálatos vagy – dicsérte a fiatalabbat, csókot hintve annak nyakára.

Mew kihúzódott a fiúból, majd egy zsebkendővel letörölte Gulf hasáról az élvezetét. Betakarta magukat a takaróval, s átölelte a vékony testet, mielőtt álomba zuhant volna.

– Köszönöm P', az álomnak tűnő éjszakát – mosolygott Gulf, pedig tisztában volt vele, hogy ennek az éjszakának nincs folytatása.

Még nem heverte ki az nemrég történteket, de mielőtt ő is álomba szenderülne, egy apró puszit nyomott Mew szájára.

♥♥♥

Reggel Gulf arra ébredt, hogy nem a saját, hanem Mew ágyában feküdt.

Az alkohol hatása ellenére minden egyes pillanat megmaradt az emlékezetében, amitől zavarba jött. Mégsem volt jókedve, hisz egyedül feküdt az ágynemű között, aminek Mew illata volt.

Sírhatnékja volt, egy idiótának érezte magát, pedig tudta, hogy ez lesz a vége. Keservesen felült az ágyban, és rájött, hogy így nem lesz kellemes a járás.

Az éjjeliszekrényre vándorolt a tekintette, amin egy cetlit fedezett fel. Felcsillant a szeme a papír fecni láttán, egy másodperc alatt kaparintotta a markába.

– "Zuhanyozz le nyugodtan, mielőtt elmész. A kulcsot hagyd a lábtörlő alatt. MEW." – olvasta csalódottan az üzenetet, és útjának indultak könnyei.

Beleszeretett egy rohadékba, és önként hagyta magát kihasználni.  

A fecnit az ágy szélére hajította, nem akarta látni azt a két semmit mondó mondatot. Nem szabadna egy férfi után sírnia, mégsem tud magán uralkodni.

Az ágyból kimászva kezdte meg keresni ruháit, a zuhany után minél hamarabb el akarja hagyni a lakást, nehogy összefusson kihasználójával.

Ahogy keresgélt a papír lehullott a lába elé, de furcsa mód betűk helyett számok is hevertek rajta. Gulf kíváncsian vette fel a földről.

– „Hívj, ha szükséged van P'-re.” – olvasta fel a telefonszám feletti kis szöveget. Gulf elmosolyodott azon, mennyire szerencsétlen, amiért nem fordította meg a kicsiny fecnit a kezében.

Gulf arcán a remény tükröződött, még van esélye magába bolondítania P'Mew-t.