Talking to the moon (Jackheon ff.) - 2. Fejezet

Jooheon

– Ma te vagy a felelős az fiatalabbakért – adta az utasítást falkánk alfája.

– Már mondtam, nem érzem magam olyan formában, hogy ügyeljek rájuk – jelentettem ki.

– Megtagadod a parancsom? Tudod nem szeretek a rangommal kérkedni, de ezt a feladatot neked kell ellátnod – erősködött.

– Félek, hogy elbukok, nem fizikálisan vannak problémáim, inkább lelkileg vagyok kimerülve. Mi lesz, ha én is elvesztem a fejem, ki állítja meg őket? – aggódva pillantottam rá.  Ő is tudhatná, nem vagyok mostanában a toppon.

– Túl sokat aggódsz, most pont ez kell neked, egy kis elterelés.  Nálad jobb farkasra nem is bízhatnám őket, csak légy újra olyan magabiztos, mint kölyökkorodban – paskolta meg vállam.

– Könnyű ezt mondani – morogtam az orrom alatt.

– Nincs választásod, Jooheon.  A parancs az parancs, képes vagy mindenre, ha nagyon akarod.  Ne okozz csalódást – mosolygott rám biztatásul.

– Jól van, megcsinálom, amire kérsz, de ha nem úgy sül el, ahogy eltervezted, nem róhatod fel nekem – húztam én is mosolyra szám.

– Ez a beszéd. Inkább mesélj, hogy érzed magad – célzott a bennem dúló feszültség okára.

– Még mindig reménytelen, semmi változás. Keresem Őt – tudtam volna le pár szóval, de ez neki nem volt elég.

– Ennyivel nem úszod meg. Ez egy fontos dolog, egy életre választod, ne zárkózz el mindenki elől, így sohasem találsz rá – oktatott ki, mint minden lelkizős beszélgetésnél.

– Igazad van, de már a velem egykorúak többsége megtalálta a társát a falkában, én egyedül maradok Hyung – mondtam szemeibe se nézve.

– Ha így állsz hozzá, lehet így lesz – gondolkodott hangosan.

– Köszönöm, hogy őszinte vagy – mondtam ironikusan.

Igaza van Yongguknak, egy szemnyi érdeklődést nem mutatok a falkán belül senki iránt sem. Kavartam már lányokkal, de egyik sem jutott el addig, hogy bevésődjenek.

– Ne búslakodj, még fiatal vagy, és amúgy sincs korhoz kötve, lehetséges, hogy még évekbe telik.

– De én már nem bírom egyedül, éhezek valaki szeretetére, ragaszkodására, hogy csak az enyém legyen – vallottam be.

– Tudom, hogyan érzel, én is átéltem ugyanezt, még mielőtt bevésődött nekem Himchan. Sokáig hajtottam utána, mire sikerrel jártam – nosztalgiázott mosolyogva, mint egy bolond.

– Köszönöm, hogy meghallgattál, sokat segítettél – álltam volna fel, de karom után kapott.

– Ha nem érzed jól magad, vidd magaddal Changkyunt, úgy én is nyugodtabb lennék. – bólintottam, majd elhagytam a szobát. 

Nem sokáig maradt egyedül az alfa, hisz amint kiléptem a szobából, már élvezte párja társaságát.

Yongguk szerencsésnek vallhatja magát, ő megtalálta a másik felét. Az alfa sokunk példaképe, az idősebbek mégis ellene vannak.

A bevésődés fajunk alapvető tulajdonsága, amit lehetetlen szavakba önteni, mit is foglal teljesen magába. Ez farkastól függő, mikor, ki, milyen nemű, és korú, lényegtelen, ösztönből jön, nem tudjuk irányítani farkasunk.

Sokan úgy definiálják, hogy első látásra szerelem, van, akinek ez be is válik, de az ellenkezője is előfordulhat, több évnyi ismeretség után vésődik be a másiknak. A legrosszabb eset, ha pár nélkül maradsz, ettől tartok én is, abba belepusztulnék.

A bevésődés nem elsősorban a testiségen alapszik, inkább lelki eredetű. Például egy gyerek, és egy felnőtt, vagy két barát között, csak ragaszkodás, szeretet alapú, ami az utóbbinál akár szerelemmé is válhat.

A bevésődött hozzáállásától függ, milyen kapcsolat is bontakozik ki belőle, ha barátra van szüksége, akkor az leszek, ha párra, akkor a párjává válok.

Changkyun szobájába halkan nyitottam be, általában végig alussza a délutánt, nem akarom még felébreszteni. Leültem az ágya mellé a földre, neki támasztva hátam ágya szélének, és a telefonom nyomkodom.

I.M Yongguknál él, a szülei még pár éves korában meghaltak, így árván maradt. Yongguk apja, az egykori alfa befogadta őt, és saját fiaként nevelte fel.

Yongguk néhai apja helyét elfoglalva felháborodást keltett a közösségben, a falkánk idősebbik rétege nem nézte jó szemmel, hogy férfi vésődött be neki, ezért nem tudnak utódot a világra hozni, így vége a vérvonalnak, másik indokként a fiatalságát hozták fel.

Ha nem alfa lenne, hanem béta, mint én, magasról leszarnák, kivel van együtt a falkából, de ő más tészta.

– Hmm, Jooheon, mit keresel itt? – dörzsölte szemét barátom.

– Csak szólni akartam, hogy ma velem jössz felügyelni a faházhoz – meghallva sóhajtott egy nagyot.

– Miért mindig minket fog be Guk az ilyen feladatokra?  – duzzogott.

– Ne nyafogj, már próbáltam lebeszélni, de nem ment bele.

– Egyszer nekünk is járhatna egy kis szabadság. Teliholdkor az idősebbek miért nem veszik ki a részüket, és figyelnek az újoncokra?

– Azt én is tudni szeretném.  Heechult hyungnak meg van az indok, nemsokára apa lesz, az asszonyra vigyáz, de a többiek beszállhatnának.

– Pedig bepróbálkoznék Jiminnél, teliholdkor kaphatóbb a dolgokra – vigyorodott el perverzen. 

– Ne csak a farkadra gondolj, barom.  Nála nincs esélyed, meg se próbáld – kacagtam fel.

– Már miért nem? Vonzó vagyok, bárkit megkaphatok – túlozta el.

– Te is tudod, miért nem, hagyd békén – morogtam.

– Tudom, mert ő a nagyságos Jooheonba van belezúgva – mosolyodott el, de kicsit sem volt őszinte.

– Sajnálom, többször is a tudtára adtam, hogy nem érdekel – tápászkodtam fel a kemény padlóról.

– Nem is hibáztatlak, te nem tehetsz arról, hogy nem lát bennem esélyt párjaként – ült fel az ágyban, beletúrva kócos tincseibe.

– Találsz nála jobbat, csak egy törpe kiskutyus – vigyorogtam.

– Ne mondj rá ilyet, olyan aranyos – jött zavarba.

– Hős szerelmes, ma nem szedsz fel senkit, most Felix és Donghyuck fontosabb.  Ez az első teliholdjuk, és a legveszélyesebb is.

– Úgy ismersz, hogy nem veszem komolyan a rám bízott feladatokat? Lehet nagyobb erőben lesznek mint mi,  jobban hajtja őket az ösztön – vett fel egy fekete pólót,  és egy szaggatott sötét farmert.

– Keressük meg őket, fel kell készítenünk őket a legrosszabb esetre is – léptünk ki a kicsiny szobából.

Felix a szomszédban él, ezért ő hozzá léptünk át először, majd beülve a Himchan hyungtól kölcsön kért autóba, Donghyuck házához hajtottunk.

A szülők már vártak ránk, ők nem nagyon akarták elfogadni, hogy nem ők vigyáznak ilyenkor a fiúkra, de az alfának nem mondhatnak nemet, hiába sokkalta fiatalabb náluk.

Ők ritka példája azoknak a szülőknek a falkában, akik kivennék a részüket, de Yongguk megakadályozza őket. Szentbeszédet tartottak, mi lesz, ha egy hajszála is görbül a gyereküknek, annyit mondok, nem leányálom.

Megértem őket, mégis csak az egyetlen fiúcskájukról van szó.

Kopogtunk Donghyuck ajtaján, aki rögtön be is invitált minket. Az egyik barna fotelban helyezkedtem el, míg Changkyun a másikban, a fiatalabbak az ágyon ültek.

– A legfontosabb szabály az, hogy nem támadtok emberre, világos? Nehéz irányítani a bennetek dúló farkast, de képesek vagytok rá, rengeteg akaraterő a kulcsa az egésznek – az új információra csak bólintottak.

– Nem kell félnetek, az erdő közepén leszünk, egy árva lélek sem jár arra, ha baj van, mi készenlétben leszünk – mondta Changkyun.

– És ha bántani fogunk titeket, Hyung? – nézett rám kétségbeesve Felix.

– Előfordulhat, de szívósok vagyunk, kibírjuk,  emiatt ne aggódj – vakartam tarkóm.

– Félek, Hyung – szinte suttogta Donghyuck.

– Ez természetes, de nincs miért.  Mi is átestünk rajta pár éve, itt vagyunk, és kutya bajunk sincs.

– Köszönöm, Changkyun hyung – futott az említett ölébe, és ölelte át.

Felix szomorúan figyelte mit csinál a barna hajú barátja, mintha féltékeny lenne.

A napnyugtáig elbeszéltük az időt, majd az erdőbe merészkedtünk.  A házikó nem volt óriási, de a célnak megfelelő.

Miután mindannyian bent tartózkodtunk, a zárban elfordítottam a kulcsot, és belakatoltam az ablakokat.

– Üljetek le, hozom a láncokat – utasítottam őket, közben az ágy lábánál álló ládából elővettem a nehéz tárgyakat. Changkyunnak nyújtottam az egyiket, így leláncoltuk a nemsokára bevaduló újoncokat.

– Nemsokára feljön a hold, ne gondoljatok idegesítő tényezőkre, csak is a nyugalomra – magyarázta I.M.

– Fájni fog? – szólalt fel Donghyuck, a szörnyű némaságban.

– Nem akarlak megrémiszteni, de elsőre fájdalmas.

– Most ez szexuális felvilágosítás volt, haver? – csapott kacagva vállamra barátom.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe egy ilyen komoly témánál?  – csaptam tarkón.

– Hyung, valami nincs rendben – sóhajtott fel Felix.

– Ne ess pánikba, nincs semmi baj – guggoltam le hozzá, majd simítottam meg szőke haját. A fájdalomtól összegörnyedt, s hangosabban vette a levegőt, verejtékezett a homloka.

– Gondolj valami szépre, amitől jobb kedved van, vagy akit szeretsz, mindegy, csak ne félj – bólintott, majd Donghyuckra pillantott, őt figyelve kapkodta a levegőt.

Ilyen nincs, hogy ő már választott, vagy csak beképzelem.

Donghyuck sincs más helyzetben, nemsokára végbemegy rajtuk a változás.  Felix karmai, agyarai előbújtak, a szeme vörösen izzott.

– Hyungh, nem bírom – nyüszített fel.

– Felix, tarts ki, erős vagy – bíztatta Changkyun, én Donghyuck mellé ültem, fejére simítva. Tudom milyen érzés, nem mondanám a kedvenc emlékemnek az első teliholdam.

– Jooheon hyung, kérlek vigyázz Felixre, én el leszek, neki nagyobb szüksége van rád – morgott fel a fájdalomtól.

– Ott van mellette I.M, rád is ügyelnem kell, anyud kinyírna, ha nem lennék itt veled – vicceltem el a végét, amit csak megmosolygott. 

Már az ő szeme is vörösben csillogott. Felix vicsorgott, majd egy nagyobb hördülést követően elszakította az erős láncokat, amire nem biztos, hogy én is képes vagyok jelenleg.

Már teljes farkas valójában állt előttem, majd nekem támadt. Tisztában vagyok vele, ilyenkor nincs magánál az ember, ha lehet így mondani, a farkas irányít minket, míg le nem győzzük a magunkban rejlő fenevadat.

– Jooheon, jól vagy? – kiabált Changkyun.

– Persze, épp teázgatunk Felixel, inkább készülj, Haechan is lesben áll – fordítottam fejem az említett felé.

Jól sejtettem már a lánc nincs rajta.

Felix jó erőben van, kénytelen leszek én is alakot váltani, puszta kézzel nem sokáig bírom kordában tartani.

A vöröses barna farkas sem hagyott minket békében, Changkyun a földön találta magát, felette a nagyra nőtt állat. Morgott, csorgott a nyála, mintha veszett lenne.

Changkyun szívós, de meddig bír el Haechan harapásaival, karmolásával?

Mintha valami ismeretlen erő vette volna át rajtuk az irányítást, lemászva rólunk, kitörve az ajtót loholtak ki az erdőbe.

– Huh, kibaszott erősek, ezeket akarta egyedül rám bízni Yongguk? – tápászkodtam fel a földről.

– Ideje utánuk indulni – kezdett el vetkőzni.

– Várj, ha ember van a közelben, tudod a dolgod, bár ki olyan hülye, hogy ilyenkor erre járkál? – nevettem keservesen.

– Igen, Yongguk többször is említette már – szabadult meg alsójától is. 

Követtem példáját, így már ruhaszaggatás nélkül válhattunk farkassá. Később még szükség lesz a ruhákra, ha újra emberek leszünk.

Eszeveszett gyorsasággal követtük őket, hála érzékeny szaglásunknak. Így is nagy előnyben vannak, igyekeznünk kell.

A fák lombjai között beszűrődő holdfényen kívül mindent a sötétség uralt. Orromat megcsapta valami finom illat, akár egy parfüm, nem az a női gyümölcsös aroma, annál sokkal erőteljesebb, férfiasabb.

Egy ember.

Felix és Donghyuck felé közelednek, ha egy pillanatot is kések, lehet nem éli meg a másnapot.

Chankyunnak jelzek, én megyek előre, ő maradjon a hátul, az ő feladata mostantól gondoskodni róluk, én majd az emberről.

Levetve bundám újra két lábon haladtam tovább, nem akarom még jobban megijeszteni.

Yongguk parancsára, ha teliholdkor ember merészkedik a fák közé, kötelesek vagyunk visszaváltozni, és minél hamarabb kimenekíteni az erdőből az illetőt, a vadabb példányok elől, még ha gyanússá válunk is.

Nem figyelve lábam elé léptem rá egy kemény tárgyra, amit felkapva néztem, mire is bukkantam.  Egy zseblámpa, ez jól jöhet, már ha működik is egyáltalán.

Nem messze található egy táborhely szerűség, ahol legutóbb gyilkosság történt, amit egy másik falka művelt. Azóta nem járt egy ember sem az erdőben, de egy idióta még is akadt.

Kipróbálva a lámpát, ami működött, indultam el a szag után.  A lámpa nem miattam kell, jól látok az erdőben, ez a srácnak lesz.

Amire odaérek, a fiú a földön ül rettegve, míg a farkasok előtte hörögve, nyáladzva esnének neki, ha nem kiáltom el magam.

– Takarodjatok, míg szépen mondom – üvöltöttem.

Értették parancsom, amin meglepődtem, sohasem engedelmeskedett nekem még senki. Most már Changkyunon múlik minden, legalább is addig, amíg ki nem rángatom az erdőből a fekete hajút.

Felé tartottam fényforrásom, ő hunyorítva figyelt rám. A telefonját szorongatta kezében, ami felnyitódott, látszott rajta meg van lepődve, de csak sóhajtott egy nagyot.

Bekapcsolta újra a zseblámpát, hogy szemügyre vegyen.

Árgus szemekkel nézett végig teljes meztelen valómon. Nem szégyenlősködtem, nincs értelme, magyarázatot úgy sem adok, nem mellesleg, neki is az van a lába között, mint nekem.

Fekete haja kócos volt, kiskutya szemei feketén csillogtak, egy igazán szép férfi ült a mocskos földön.

Eddig is feltűnt finom illata, de közelről teljesen elbűvölt.  Zavartan bámult, szíve dobbanását a nagy csendnek köszönhetően tisztán hallom.

Az én szívem sem volt lassú, megmagyarázhatatlan érzések járnak körül, mintha megtaláltam volna azt, ami hiányzott eddig az életemből.

Boldog vagyok, pedig azt sem tudom ki ő, csak egy egyszerű ember, mégis értetlen arckifejezése is melengeti a lelkem.

Megtaláltam.

Felé nyújtottam kezem, amit el is fogadott, így segítettem fel a földről.

Kezét el nem engedve húztam magam után, egy szót sem hallatva. Érzem, ahogy remeg, nekem meg sem kottyan a hűvösebb idő, de ő ruhában is fázik.

Már lyukat üt a tarkómra, annyira bámul, de jól esik, hogy érdeklődik, ki is lehetek, miért mentettem meg.

– Hol laksz? – csengett kérdésem a némaságban.

– Tessék? – kérdezett vissza, nagyon gondolkozhatott valamin.

– Azt kérdeztem, hol laksz?  Hazakísérlek.

– Az erdő szélén – köszörülte meg torkát.

Bárcsak sosem érnénk ki az erdőből, végre egyszer felszabadult vagyok, megszűnt minden problémám.

Imáim nem hallgatták meg, pár perc séta után kiértünk a fák közül.

– Köszönöm, hogy segítettél – nézett szemeimbe.

– Igazán nincs mit – erőt véve magamon elengedtem. A többiek számítanak rám, bár Changkyun vonyítását hallva, megnyugodtam, ez a jelzés, hogy visszatértek a helyükre, gondolom győzött az akaratuk.

Nem akarom itt hagyni, még csak most találtam rá, de már ragaszkodom hozzá.

A falka nem fog repesni az örömtől, hogy ember, már nem tudok mit tenni, bevésődött nekem.

Amint elindultam kezem után kapott, amit nemrég engedett el.

– Várj, hogy hívnak?  Miért mész oda vissza? Nem fázol? Gyere velem, adok ruhát – hadarta el a kérdéseit angolul, pedig eddig koraiul válaszolt vissza nekem, valószínűleg nem beszéli még tökéletesen a koreai nyelvet. Válaszul csak megráztam a fejem.

– Hogy engedhetlek vissza meztelenül? Meg fogsz fázni – erősködött.

Nem gyengülhetek el attól, hogy valaki aggódik miattam, még ha erre vágytam is.  Fordultam el tőle, de visszarántott maga felé, és terítette hátamra pulcsiját.

Még utoljára végig tanulmányoztam minden apró részletét gyönyörű arcának, amitől zavarba jött.

– Jooheon – válaszoltam kérdésére, majd lefejtettem ujjait vállamról, és nagy nehezen ott hagytam a házuk bejáratánál. Azt sem tudtam, hogy új lakók érkeztek abba a rég üresen álló házba.

– Jooheon – hallottam suttogását.

Még bámult utánam pár percig, majd bement a hidegről.

A rám terített pulcsinak kábító illata volt, az új kedvenc illatom. Orromhoz véve szagoltam bele, majd összehajtottam a textilt.

Farkasként gyorsabban haladok, mint emberként, de nem akarom hátra hagyni a tőle kapott ruhát, túl fontos ahhoz.

Már nincs veszély,  ilyenkorra már meg kellett nyugodniuk, vészjelző vonyítást sem hallok, vért sem érzek.

Fehér bundám visszavéve, a számba fogva a fekete pulóvert, indultam útnak.

Még a neved sem tudom, mégis a függőddé tettél. Várj rám kérlek, mert nem most találkoztunk utoljára,  megígérem.