Talking to the moon (Jackheon ff.) - 3. Fejezet

 Jackson

Nagyot szusszantva, szememet dörzsölve fordultam hátamra, majd a párnám alatt tartott telefonom halásztam elő, az idő megállapítása céljából. Tíz órát mutatott, ideje felkelnem a puha takaróm fogságából.

Előkerestem az aznapi ruháim, majd a fürdőbe vezetett első utam. A kellemes meleg víz jó hatással volt kómás elmémre, mintha minden fáradságom leperegne rólam, mint a vízcseppek a testemről, egyenesen a lefolyóba.

A tegnap éjjel még mindig zavaros számomra, egyszerre volt félelmetes, és varázslatos.

A farkasok elől való rohanás nem tartozott a kedvenc sportjaim közé, de a megmentőm érkezése maga volt a csoda.

Az kérdés, hogy mit keresett ő is az erdőben, de neki köszönhetem az életem.

Csodaszép kék szemeire gondolva görcsbe rándult a gyomrom, magam se értve, miért vált ki ilyet belőlem.

A zuhany alól kilépve megtörölköztem, majd felöltöztem. A konyhában készítettem pár szendvicset, amiket tányérra raktam, s zárkóztam vissza a szobámba.

Nem foglalkoztam azzal, hogy anyám hol lehet, már biztosan a munkahelyén van.

Bekapcsoltam a laptopom, mivel az erdőről kell egy kis információ.

Haraptam a reggelimből egy jókora darabot, majd a keresésre szenteltem minden figyelmem. Nem kellett sokat keresgélnem, hamar megtaláltam, amit kerestem.

Nagyot nyeltem az olvasottak hatására. Egy olyan erdőbe keveredtem, ahol pár hónapja szétcincáltak egy embert.

A szerencsén múlott, hogy nem végeztem hasonlóképpen, mégsem bántam meg, amiért oda merészkedtem, találkoztam vele. Az egész lénye azt sugározta, hogy bízhatok benne, hogy rá volt szükségem.

A meztelensége okozott nagy sokkot, miért mászkált pucéron? Még a kedvenc pulcsimat is képes voltam odaadni egy idegennek.

Unottan nézegettem az oldalon a cikket, ami részletezte a farkas támadást, amíg fel nem keltette az érdeklődésem egy kulcsmondat. Telihold volt, akár tegnap este.

Farkasemberek nem léteznek, csak a filmekben, nem járkálnak Jacobok az erdőben, az csak kitaláció.

A cikk végén a hozzászólók többsége viccként fogja fel a helyzetet, de ez egy ember életébe került.

Bezártam az ablakot, és videohívást indítottam legjobb barátommal, nemrég lett elérhető, így van kivel megbeszélni a történteket.

– Szia, Jacks – mosolygott rám a képernyőn keresztül.

– Szia, Henry – viszonoztam gesztusát.

– Mesélj milyen ott lenni?  Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – kíváncsiskodott.

– Nem akarok itt élni. Anyámmal már a kipakolás közben összekaptunk – szomorodtam el.

– Jacks, mondtam, hogy légy férfi, és ne hisztizz – dorgált meg, mintha az apám lenne.

– Azt mondod hisztis vagyok?  Kösz, jól esett – mondtam ironikusan.

– Csak az igazat állítom, nem hazudnék neked. Min vesztetek össze? – tért a lényegre.

– Elolvasta a beszélgetésünket, és számon kért, hogy miért nem akarok vele élni, vitáztunk, majd leléptem – vázoltam fel az eseményeket nagy vonalakban.

– Mégis hová mentél? Nem ismered a járást Koreában – akadt ki.

– Az udvarunk egy kibaszott erdőbe vezet, és ott kötöttem ki – rántottam meg vállam.

– Te nem vagy normális. Mit csináltál volna, ha valami megtámad?

– Éppenséggel... – vakartam tarkóm kínomban.

– Jacks, ugye nem? – nézett rám aggódva.

– A sötétben farkasok üldöztek, de egy srác a segítségemre sietett – a hallottaktól ledöbbent barátom.

– Ki olyan hülye, hogy éjszaka az erdőben kóborol?  Mindig tudtam, hogy idióta vagy, de a másik srác mit keresett ott? – szidott le.

– Nem tudom, de nélküle már nem beszélhetnénk, maximum visszajövök kísérteni téged – kacagtam el magam.

– Nagyon vicces vagy, gondolom majd betojtál a félelemtől – húzta ő is mosolyra száját.

– A megdöbbentő rész még most jön. A fiú meztelen volt, és kézen fogva kísért haza.  – Szegényt ugyanúgy lesokkolta, mint engem.

– Mit szívtál? Én is kérek belőle.

– Komolyan beszélek. Megrögzötten bámult engem, a hideg ellenére szinte égetett a szorítása, és hallgattak rá a farkasok. – Én sem hinnék magamnak, az a legnagyobb poén.

– A következő gondolatod az lesz, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok? Túl sok fantasyt olvasol. Vagy írónak állsz? – Látom rajta, hogy bolondnak néz.

– Barom, miért találnék ki ilyet, csak különös jelenség volt, a keresztnevén kívül nem tudok róla semmit.

– Ne menj az erdőbe, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséd lesz. – Igaza van, de a kíváncsiság hajt, lehet, újra összefutunk. Miért akarok én találkozni vele, ez őrültség.

– Tudom, de...

– Nincs de, Jackson. Ha farkasok lakják, te leszel a vacsi. Ígérd meg, hogy nem leszel ostoba, és hallgatsz rám.

– Ígérem – forgattam meg szemem.

– Csak higgyem is el, nem akarok a temetésedre menni,  ha egyáltalán marad belőled valami – sóhajtott fel.

– Már ismersz, mint a saját tenyeredet, ne aggódj annyit, ráncos lesz a baba pofid – cukkoltam.

– Ha át tudnék nyúlni a monitoron, nyakon vernélek, marha – vált dühössé. Mindig is utálta, ha a kisfiús arcával viccelődtem.

– Te így is szeretsz, valld be – dobtam felé egy puszit.

– Fúj, inkább lépek, még bebuzulok – intett, majd bontotta a videohívást.

Mosolyogva kapcsoltam ki gépem, majd kaptam fel cipőm. Muszáj újra az erdőben lennem, barátom óvása ellenére. Vonz magához, akár a mágnes.

Az erdő csak egy kifogás, a gyönyörű kék szempár az igazi indok. Jacks, nem vagy meleg, akkor mi történik veled?

A fák lombját fújja a kellemes szellő, vele együtt hajam se kíméli. Vigyázva lépkedtem, nehogy a fák gyökerében felessek, mint tegnap este.

Egy árva lélek sem járt erre a farkastámadások miatt.

Egy reccsenésre felkaptam fejem, és félve körbe néztem, mi adhatta ki ezt a hangot. Egy nyúl ugrott ki egy bokorból, szívbajt hozva rám.

– Ne ijesztgess tapsi, mert bográcsba kerülsz – fenyegettem az apró jószágot.

Nem tudom merre jártam tegnap a sötétnek köszönhetően, de így nappal igazán barátságosnak hat, még ha tudom is, itt vérengző fenevadak rejtőznek.

Az adrenalin pezseg a véremben, magam sem értem, mitől lettem ennyire meggondolatlan és vakmerő.

Mindig is lázadó voltam, de iskolai bunyókon kívül nem csináltam komolyabbat, persze anyám kinézte belőlem, ahogy az összes tanár és diák.

Az életem kockáztatom már másodjára, amióta Koreába jöttem, pontosabban tegnap óta.

Henry kinyír, ha megtudja, hogy megszegtem a parancsát, készíthetem az ásót.

Egy tisztásra érkeztem, ami tele volt csodaszép pipacsokkal, gyermekláncfű társaságában, amik hullajtják ejtőernyőhöz hasonlítható magjaikat.

Letéptem közülük egy szálat, és fújtam szét a magokat, hogy később új életet kezdjenek, mielőtt beköszönt a tél.

Még egy hét van az augusztusból, már számolhatok vissza, mikor kezdem az évet az új iskolámban. A koreaim még nem az igazi, egy hetem van tökéletesíteni.

Egyet gondolva telepedtem le a füvön, kezeimet fejem alá téve. Szép időnk van, ráérek visszasétálni, itt legalább nyugton vagyok. Szabadnak érzem magam, mint még soha.

Jooheon vajon merre jár? Talán ő is ide jött, ezért talált rám? Éjszaka mit keresett volna itt? Hmm, lehet a csillagokat, a teliholdat tanulmányozta.

Az idővel nem törődtem, körülbelül ha egy órát feküdhettem a fűben, már az álmok határán jártam.

Olyan érzésem van, mintha figyelnének, de körbe pillantva nem látok semmit, csak növényeket. Paranoiás lennék?

Ideje tovább állnom, annak ellenére, hogy elkényelmesedtem a földön.Még biztosan visszajövök erre a helyre, még ha veszélybe is sodorhatom magam.

Az érzés nem akar szűnni, hátra-hátra pillantok, nem-e egy állat, vagy akár egy vadász követ.

Úgy érzem magam, mint Piroska, amikor siet a nagyihoz az erdőn keresztül. Na jó,  ez rossz vicc volt, nem öltözik itt be semmilyen farkas nagymamának, de attól simán válhatok áldozattá.

Tetszett az erdő, de mégis hiányzik egy fontos dolog, ami még jobbá tenné ezt az élményt.

A szőke fiú, akit ki szeretnék kérdezni, mit csinált pont akkor az erdőben meztelenül, mikor szükségem volt a segítségére.

Talán a barátnőjével hancúrozott, mikor hallotta a fenevadakat, és a loholásom, amivel félbeszakítottam a dolgot. Hülyeség, ki csinálná a szabadban, bár aki pucéron jár erre, lehet arra is képes.

Kiérve a fák rejtekéből megláttam anyám autóját a kocsibejárón. Egy kínos beszélgetés következik, amit legszívesebben átugornék, ha tudnám irányítani az időt.

A nappaliban beszélgetett egy magas, harmincas éveiben járó, göndör hajú férfival.

– Szia kicsim. Hadd mutassam be neked az egyik új munkatársam. Ő itt Dr. Park – mosolygott anyám, mintha a veszekedésünk meg sem történt volna. Mindig is ezt tette, összevesztünk, majd bocsánatot sem kérve terelte a témát, amit én nem róttam fel neki, így legalább nem bántottuk egymást egy darabig.

– Jó napot,  Jackson vagyok, de gondolom, tudja – tartottam felé unottan kezem. Anyám még egyetlen egy munkatársát sem mutatta be nekem.

– Igen, Sophia mesélt rólad. Kérlek, tegezz, még nem vagyok olyan idős. Hívj nyugodtan Chanyeolnak – ráztunk kezet.

– Rendben, de ha megbocsátasz, én felmentem a szobámba, még ki kell pakolnom – kerestem kifogást, ő csak mosolyogva engedett utamra. Ha nem lenne köze anyámhoz, és a munkájához, még szimpatikus is lenne.

Még a lépcsőről hallom, ahogy anyámat kérdezi, miért füves a hátam, és akkor esett le, hogy erről elfeledkeztem. Ügyes vagy Jackson Wang, értesz a beégéshez.

Amint felértem lecseréltem a pólóm, majd a táskámból előhalásztam a nyelvkönyvem, hogy megtanuljak pár új kifejezést.

Mennyivel könnyebb lenne, ha Amerikában élnénk, angolul folyékonyan beszélek, de nem, nekünk Korea kellett költöznünk.

A gyomrom jelezte, hogy majd ki lyukad, ezért a konyhába muszáj lenéznem, remélem már eltűntek valamerre az idősebbek.

Sajnos még beszélgettek, annyira belemerültek a társalgásba, hogy észre sem vettek, amíg végig sétáltam a nappalin egyenesen a hűtőig. Chanyeol mély hangja töltötte be az egész földszintet.

– Nem gondolod, hogy szólni kellene neki? – hallom Chan kérdését, még szerencse, hogy nyitva hagytam az ajtót.

– Mégis hogy mondjam el, megbolondultál? – szólalt fel anyám kicsit ingerültebben.

– Veszélyes az erdő, te is tudod. Most is onnan jött, még baja esik. Emlékezz, mi történt mielőtt itt hagytál minket! – Miről beszél? Nem értem, anyám már korábban is járt itt? Régebbről ismerik egymást?

– Emlékszem, hogy felejthetném el? Az mind az én hibám volt, örökké emészteni fog – csuklott el anyám hangja.

– Még gyerek voltam, de tudom, hogy nem te tehetsz róla. Ez a mi sorsunk, a végsőkig harcolunk egymásért.

Sors, végsőkig harcolás, túl sok a homály.

Mit titkolnak előlem?