Talking to the moon (Jackheon ff.) - 4. Fejezet

Jooheon

A tisztástól nem messze lévő bokor takarásából figyelem a füvön fekvő fiút.

A hét minden napját itt töltötte, egy könyvet bújva, vagy épp csak az eget kémlelve. Nem is törődve azzal, hogy a telihold estéjén farkasok vették üldözőbe, csak nyugodtan ücsörgött.

Vakmerőség volt felőle ez a cselekedet, bármi baj történhetne. Mi nem mászkálunk sokat farkasként, és csak a telihold hatására veszíthetjük el a józan eszünk, de attól függetlenül akadnak szürkefarkasok, amelyek nem változnak emberré, őket az ösztön hajtja, semmi más.

Szerencséje, hogy kiszúrtam, milyen tájt jár ki ide, így ügyelhetek rá, nehogy megtámadják. A legtöbben nem veszik fel farkas alakjukat, csak teliholdkor, de én itt az erdőben élem ki magam, ahol szabad vagyok.

Nem árultam el senkinek a párom megtalálását, nem fogadnák jól, hogy ő ember. Egy idővel biztosan kiderülne, de jobb, ha egy ideig titok marad.

A finom illatát ide érzem, ami nyugalommal tölt el. A falkám által hallott történetek a bevésődésről nem voltak túlzások, pontosan azt érzem, ahogy leírták.

Birtoklási vágy, óvni akarás, ragaszkodás.

Már annyi is elég, ha szemmel tarthatom, és a közelemben tudhatom. Kérdéses, hogy kerül folyton az erdőbe, a helyében kerülném ezt a helyet, nem itt olvasgatnék védtelenül.

Nem fél, hogy újra áldozatul esik? Vajon ő rá is olyan hatással van a tisztás, mint rám? Esetleg a bevésődés miatt jár ide, hátha összefutunk? Reménykedek az utolsó választásért.

Aznap este, amint Changkyunék után eredtem, nem történt semmi szokatlan, nem kellett sokat várnunk, a fiatalok újra emberekként ültek a faházban. Furcsálták a pulóvert nálam, de letudtam annyival, hogy a háztól nem messze találtam.

Changkyun gyanakszik rám, szerinte túl boldog vagyok mostanság, és sokat járom az erdőt, de nem nyaggat miatta, legalább nem terhelem a hülyeségeimmel.

A fekete hajú fiú dühösen csapkodta a könyvet, pedig eddig nyugodtan olvasgatott, motyogott magában, mintha tanulta volna annak tartalmát. Aranyosan hatott, ahogy dühöng, szívesen oda mentem volna, hogy lenyugtassam, de nem tehettem. Egyszer úgy is össze kell futnunk, ha emberré válok, de addig be kell érnem ennyivel.

Egyik nap, amikor haza indult, a nyomában voltam a biztonság kedvéért, szegény már a házuk bejáratánál összekapott az anyjával az erdőbe járással kapcsolatban. Igaza van, veszélyes egy embernek, de a makacssága ellen nem tehet semmit, ő sem, és én sem. Mégis jól esik, hogy óvhatom a tudta ellenére is.

Sajnos még most sem tudom, ki is ő pontosan, de már így is közel érzem magamhoz, megmelengeti a belsőm. Nem mondanám, hogy szerelmes vagyok belé, de ragaszkodom hozzá.

Halk léptekre kaptam hátra a fejem, a barna farkas láttán megállt bennem a vér. Changkyunnal találtam szembe magam. Lebuktam.

Mellém sétálva pillantott ki a bokor mögül, pedig az illatból már biztosan tudja, ki ül a fűben. Szemeiből rosszallást olvastam ki, nem tetszik neki, hogy itt van.

A párom felállt a földről, majd elindult felénk, így mindketten elbújtunk, nehogy meglásson, és megrémüljön. Changkyun csak azért nem támadja meg, mert Yongguk tiltja az ilyesmit, és tőle a nála fiatalabbak félnek, sajnos az idősebbek nem tisztelik őt, pedig nála jobb alfánk nem is lehetne.

Könyvével kezében lépkedett, már jól ismerve az útvonalat házukig. Csendben követtem őt, Changkyun a nyomomban, kicsit sem bizalomgerjesztő, hogy mi vár rám később.

Ma is épségben hazaért, így e téren nyugodtan futok végig az erdőn a ruhámért, más részt megesz az ideg, mit is mondjak barátomnak róla.

– Mit keresett az erdőben? Azt hittem megmondtad neki, ne jöjjön ide – háborodott fel öltözködés közben.

– Most mit mondjak? Makacs srác – tudtam volna le ennyivel.

– Majd akkor is az lesz, ha arra a sorsra jut, amire a múltkori csaj? – kérdése rosszul esett.

– Ha rajtam múlik, egy haja szála sem görbül. Én szemmel tartom – mondtam kicsit durvábban, mint kellett volna.

– Miért lettél mérges, csak egy ember, a lány se érdekelt téged, de ő igen? – húzta fel kérdőn szemöldökét.

– A lányt csak holtan láttam, hogy tudtam volna rajta segíteni, de ez a fiú már napok óta ide jár – adtam tudtára.

– Te már napok óta őrzöd? Megőrültél? – vont kérdőre.

– Úgy látszik, hogy igen. Ne áruld el senkinek, hogy itt járt, kérlek – könyörögtem.

– Miért? Valakinek le kell állítania, nem jöhet ide – akadékoskodott.

– Tudom, de vigyázok rá – néztem szemébe.

– Mond, mi közöd hozzá, hogy ennyire véded? Mint aki szerelmes abba a srácba, úgy csillog a szemed – nézett rám hunyorogva.

– Miket beszélsz? Dehogy – zavartan tagadtam.

– Te elpirultál? Jooheon a pulcsi az övé volt, amit az ágyadban tartasz?  Szag alapján nagyon gyanús, hogy igaz a felvetésem – nézett rám szúrós szemmel.

– Igen, az övé. Boldog vagy? – kerültem ki, majd kiléptem az ajtón.

– Nem, nem vagyok. Jooheon, ki ő, hogy a pulcsiját magadnál tartod? – követett a fák között.

– Semmi közöd hozzá – morrantam fel.

– A barátod vagyok, ne titkolózz – parancsolt rám.

– Vannak dolgok, amit egy barátnak sem mondhat el az ember – fordultam el tőle.

– Látod, ránk ez nem vonatkozik, nem vagyunk átlagos emberek. Mitől félsz, hogy nem vagy hajlandó beszélni róla? – háborodott fel.

– Jól van, elmondom, de ne akadj ki nagyon.

– Már így is ideges vagyok, beszélj.

– Teliholdkor, mikor rátaláltam, bevésődött nekem – szemléltem a faágon csiripelő énekesmadarat.

– Ez lehetetlen, ő nem farkas. Ne bohóckodj velem, mi az igazság. – Szerintem is az, egy vicc, de igaz.

– Ez az igazság, nem tehetek róla, csak megtörtént. Magam se tudom, miért jár ide vissza, de legbelül érzem, hogy miattam. Ő is érzi, biztos vagyok benne, összekapcsolt minket egy láthatatlan kapocs – magyaráztam.

– Mit is kellene erre reagálnom? Ki kellene akadnom, de tudom, hogy ez nem a te hibád, hanem az ösztöné. Erről nem tudhat senki, rendben? – Tanácstalan, ahogy én, mit vártam tőle?

– Nem is terveztem elárulni senkinek.

– Még sosem hallottam olyanról, hogy farkas és ember hűséget fogadnak egymásnak – gondolkodott hangosan.

– Én sem, de mégis megtörtént – recsegett meg talpam alatt egy kisebb faág.

– Úgy tudtam, mind a két félnek akarnia kell, a farkas éned akarta, de a fiú? Nem értem.

– Az emberek nem tudnak rólunk, akkor a bevésődésről sem, talán rosszul gondolom, és ezt csak én érzem – szomorodtam el.

– Sajnos tanácstalan vagyok, még nincs párom – sóhajtott fel.

– Hiába van, ha ő nem is sejti, milyenné vált a kapcsolatunk abban a pár percben – nyüszítettem fel.

– Úgy is meg fogja tudni egyszer, a sorsotok összefonódott. Hogy hívják? – kérdezte.

– Jobbat nem is kérdezhettél volna. Nem tudom – vallottam be. Milyen dolog már, hogy a társam nevét sem tudom – borzoltam össze hajam.

– Mi? Nem kérdezted meg? – emelte fel hangját.

– Nem, ostoba vagyok, le se tudtam róla venni a szemem, nem gondolkoztam normálisan – jöttem újra zavarba.

– Elég marha lehettél, már ne haragudj. A srác legalább volt olyan értelmes, hogy rá kérdezett a tiédre?

– Igen, de ne idegesíts fel. Menjünk inkább haza, anyám már vár otthon, megígértem, hogy segítek neki – hagytam faképnél.

– Jól van, de akkor is idióta vagy.  Ja, és akkor már szabad a pálya Jiminnél – sietett utánam.

– Eddig sem akartam tőle semmit, csak ő ezt nem érti meg.

– Miért nem rám nyomul? Én beengedném az ágyamba – vigyorgott.

– Azt jól tudom – kacagtam fel.

A délután gyorsan eltelt, anyám elrángatott magával vásárolni, amivel nem is lenne gond, de megvariál mindent, a türelmem pedig véges.

Az éjjelt végig agyaltam, ennek köszönhetően úgy keltem, mint a mosott szar. Hajam ezerfelé áll, szemeim karikásak, szörnyen nézek ki.

A kellemesen langyos víz legalább egy kis erőt öntött belém. A farkasok sokkal erősebbek, mint az emberek, de ugyanúgy elfáradunk, úgy látszik, engem most ért utol a kimerültség.

Derekamra kötött törölközővel álltam meg szekrényem előtt, s kerestem elő alsógatyám, ingem, és fekete farmerom. Nem szeretem az egyenruhákat, de muszáj elviselnem, a nyakkendőt már túlzásnak tartom, csak fojtogatja a viselőjét, így az lemarad.

Az íróasztalom előtt lévő székre terített pulcsival szemezem, nem akarom itthon hagyni. Végül felvettem, így velem lesz egész nap, és érezhetem az illatát.

Hogy lehetek ennyire rá kattanva? Hiába akarom elnyomni magamban az érzést, nem tudok uralkodni magamon, s állandóan ő jár a fejemben. Még ha tudnám, ki is valójában azaz Ő.

Eddig egy férfira sem néztem ilyen szemmel, mindig a nők vonzottak, mégis egy fiú vésődött be.

Megszárítottam hajam, és mondhatni elfogadhatóvá varázsoltam. Magamhoz vettem táskámat, majd anyámtól elbúcsúzva indultam meg iskolába.

Changkyun már a buszmegállóban állt. Természetfeletti lények vagyunk, de mi is úgy közlekedünk, mint a körülöttünk élők. Semmi felhajtás, mert nem tudhatnak a létezésünkről.

– Azt hittem már nem is jössz.  A szerelmedtől kapott ruhában járkálsz? – nézett végig rajtam.

– Halkabban, te nagyon hülye, és nem a szerelmem – sziszegtem.

– Szóval nem, akkor ez minek? – bökte meg karom.

– Hogy ne fázzak? – tettem a hülyét.

– Te télen se fázol. Jól van, mondjuk, hogy elhiszem – forgatta meg szemét.

A busz berobogott a megállóba, amire alig fértünk, majd jöhetett egy fél órás nyomorgás. Sajnos ma nem tudok rá ügyelni, mert a pokolnak csúfolt intézményben kell megrohadnunk.

Reménykedek, hogy ő is inkább iskolába megy, mint ki az erdőbe. Vajon melyikbe járhat?

Haechan és Felix a suli bejáratánál vártak, ahogy bandánk többi tagja. A két említett még csak elsős, de a falka miatt már ismerik Bobbyt és Minot, így velük dumáltak.

Még szinte oda se léptem hozzájuk, de Jimin már is rám akaszkodott. Jimin mindig is velünk volt, együtt nőttünk fel, de szegény rá jöhetne, hogy neki I.M való, és nem én.

– Szia, új parfümöt használsz? – bújt mellkasomba.

– I..igen – toltam el magamtól.

– Igen, együtt vettük, ugye Jooheon? – kacagott Changkyun. Ezért még megölöm.

– Illik hozzád, tetszik – mosolyodott el a törpe.

– Köszi, de még a többiekkel beszélnem kell, a teremben még dumálunk – ráztam le. Intett, majd otthagyott minket.

– Szegényke, miért nem veted rá magad? – szólalt fel Jiwon.

– Nagyon vicces.

– Nem neked mondtam, hanem Changkyunnak – vigyorgott.

– Eljön annak is az ideje, nyugi – lépett le I.M is, gondolom Jiminhez.

– A hős szerelmes papucsot játszik, vak az a csaj – nevetett Mino.

– Hagyjátok Hyungot, még ti is lehettek ilyen helyzetben – állt ki Changkyun mellett Haechan.

– Igaza van, nyughassatok – mondta Felix.

– Ohh, a kis taknyosoknak hogy ki nyílt a csipájuk – borzolta össze Mino Felix kócos haját.

A csengő félbe szakította csevejünk, így mindenki elindult a saját termébe.

A teremben Changkyun mellé telepedtem le a helység legvégében. Az osztály nem tartozott a legcsendesebb kategóriába, szinte mindenki ordibált, de akadtak halk egyének is közöttünk, akik a romantikus könyveiket többre tartották, mint a szociális életüket.

Az osztályfőnökünk erélyes kiáltása szakította félbe a nagy hangzavart.

– Üljetek le, és próbáljátok lejjebb venni a hangerőt, vagy süketek vagytok? – nem kellett kétszer mondania, mindenki bekussolt.

– Rendben, ezt már szeretem. Először is kezdjük a legfontosabbal. Hadd mutassam be az új osztálytársatokat – nyitotta ki az ajtót, amin nem várt személy lépett be. A tanár mellett megállva nézett körül a teremben.

Döbbenten szemeztünk, magam sem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. A szívem hevesen vert, majd ki szakadt bordáim védelméből. Changkyun oldalba bökött, de nem tudtam rá reagálni, annyira lekötöttek kiskutya szemei.

– Mutatkozz be kérlek – kérte a nagydarab férfi.

– Jackson Wang vagyok, Kínából – hajolt meg az egész osztály előtt. Ohh, szóval azért volt olyan aranyos akcentusa.

– Jackson foglalj helyet Jinyoung mellett – ült le a mutatott padhoz.

– Hé, Casanova, most már tudod a kedvesed nevét – suttogta Changkyun a fülembe kuncogva.

– Fogd be.