A legédesebb - Wang Yibo x Xiao Zhan

A méz, a fahéj és a szegfűszeg kellemes egyvelege töltötte be az egész lakást. A konyhában szorgoskodó fiú talpig lisztesen, a háttérben szóló karácsonyi dallamot dúdolva készítette elő a szerelmének szánt mézeskalács tésztáját.

Nem számított egy konyhatündérnek, így telefonját segítségül hívva próbálta összehozni a karácsonyi édességet. A receptet többször is alaposan elolvasta, pontosan kimérte a hozzávalókat, a precízségre törekedett.

Ez lesz az első közös karácsonyuk a párjával, így a lehető legfinomabb mézeskalácsot szeretné elkészíteni, amire csak képes.

A ragacsos tésztát miután sikeresen összegyúrta folpack fóliába csomagolta, majd a hűtőben hagyta pihenni.

A tészta pihentetése alatt készített magának egy narancshéjjal, és fahéjjal megbolondított forrócsokoládét, majd rendet rakott a „csatatérré” vált konyhában, hogy tiszta legyen a terep a sütemények formázásához.

Xiao Zhan imádta a szeretet ünnepét, amikor összegyűlt a család, és egész nap együtt voltak, fát öltöztettek az apjával, és az öccsével, majd együtt ették a finomabbnál finomabb ételeket, amiket az anyukája készített. A nap végére pedig bekapcsoltak egy karácsonyi filmet.

Ez a Karácsony most más lesz.

Két hónapja költöztek össze Yiboval, és most a közös karácsonyukat tervezgették, mindennek tökéletesnek kell lennie.

A szentestét az új közös otthonukban töltik kettesben, tele romantikával, majd másnap meglátogatják a Xiao családot. Xiao Zhan szülei elfogadták, hogy a fiúk választottja nem az ellenkező nemhez tartozott, és szívesen látták vendégül a fiatalabb fiút.

Már csak egy nap volt hátra az ünneplésig, így Xiao Zhan mézeskalács gyártásba kezdett, hisz jól tudta mennyire édesszájú a szerelme.

Yibo hallgatagsága, és kissé mogorva viselkedése, amit mások felé mutatott, az csak látszat, de mikor Xiao Zhannal volt, akkor kimutatta a mosolygós, kisfiús oldalát, amit rajta kívül senki sem sejtett, hogy ott rejlik benne. A csupa szív fiú odáig van az édességekért, így a mézeskalács tökéletes választás volt Zhan részéről.

Kivette a hűtőből az édes tésztát, majd két részre osztotta azt. Az alaposan meglisztezett márványlapra helyezte az egyik felét, és kellő vastagságúra nyújtotta, ezután kezdődhetett a folyamat egyik legizgalmasabb része, hogy milyen formát öltsenek a sütik.

A sütőpapírral bélelt tepsi megtelt fenyőfákkal, csillagokkal és szívecskékkel, várva, hogy előmelegedjen a sütő, és szép barnára süljenek odabent.

Zhan elégedetten mosolygott, eddig minden jól haladt.

A mézeskalácsok már szépen sültek a sütőben, amikor a lakás másik tulajdonosa belépett az ajtón.

A kabátját levéve a fogasra akasztotta, a bakancsát a bejárati ajtóhoz helyezett cipős szekrénybe tette, majd elindult az émelyítően édes illatok irányába, ahol megpillantotta élete szerelmét. A rádióból szóló karácsonyi éneket énekelte, közben a sütő üvegajtaján keresztül nézte, hogy hogyan állnak a bent sülő sütemények.

Ravasz mosollyal az arcán közelítette meg a háttal álló fiút a fiatalabb, majd óvatosan átölelte, s egy apró csókot hintett párja nyakhajlatába. Az idősebb megrezdült a hirtelen ért öleléstől, nem vette észre, hogy mikor érkezett meg szerelme.

Megfordult a szoros ölelésben, hogy egy gyengéd csókkal köszöntse élete értelmét.

Yibo nem elégedett meg egy könnyed puszival, falni kezdte a mézédes ajkakat, amit Zhan készségesen viszonzott. Ez a csók édesebb volt, mint bármilyen mézeskalács, csak erre volt szüksége Yibonak, a magasabb fiú volt a legfontosabb a számára, hisz csak ő volt neki.

Még csak egy éve voltak egy pár, de Yibonak ő jelentette a családot. Végre talált valakit, aki tiszta szívből szerette. Az árvaház megkeserítette az életét, soha nem tartozott senkihez, addig a napig, míg meg nem látta Xiao Zhant.

Észre sem vette, de már Zhan volt a világ közepe, egy hűséges társ, akinél jobb embert nem is kívánhatott volna maga mellé. A lételemévé váltak Zhan csókjai, ki akarta csókolni belőle a szuszt is, akár ebben a pillanatban a magáévá tenné ezen a pulton, de türtőztetnie kell magát.

A fenekébe markolt, amit Zhan egy nyögéssel díjazott. Xiao Zhan ujjait Yibo puha hajába vezette, amit minden egyes szeretkezésnél előszeretettel tépett a kéj közepette. Egymáshoz simulva kóstolgatták egymást, Zhan érezte, hogy mennyire kívánja a párja, de kénytelen volt elválni Yibo gyönyörű, s finom ajkaitól, hisz a mézeskalácsok még a sütőben voltak.

– Ezt este folytatjuk, de muszáj megnéznem a mézeskalácsot – lihegte Zhan, kisebb merevedéssel elválva Yibo-tól.

Yibo beletörődve engedte el ma esti áldozatát, vágytól csillogó tekintettel.

– Ma nem úszod meg – fenyegetőzött a fiatalabb.

– Nem is szeretném – nyalt végig szája szélén Zhan.

– Helyes – vigyorgott perverzen Yibo.

Zhan amint elszakadt függősége tárgyától, fogott egy konyharuhát, kinyitotta a sütő ajtaját, s ahogy vette volna kifelé a szénné égett sütiket, sikerült megégetnie a kezét, így elejtette a tűzforró tepsit, ami csattogva a csempén landolt.

Őrületesen fájtak az ujjai, sütőkesztyű hiányában nem volt elegendő a konyharuha, az egy pillanat alatt átmelegedett. Könny csordult ki a szeméből a hirtelen ért fájdalomtól, és sokktól.

Yibo gyorsan kikapcsolta a sütőt, nehogy még nagyobb baj történjen, majd megfogva Zhan csuklóját tartotta a csap alá a fájlalt területet, és elkezdte rá engedni a jéghideg vizet.

– Jól vagy? Menjünk el az ügyeletre? – ölelte át aggódva párját.

– Nagyon fáj, és a mézeskalács is mind megégett – mondta a könnyeivel küszködő fiú.

– Semmi baj, nemsokára jobb lesz, a sütik pedig nem számítanak, csak te légy jobban – puszilt az idősebb hajába nyugtatásul.

– De számítanak, ennek a karácsonynak tökéletesnek kell lennie. – Xiao Zhan nem a fájdalomtól sírt igazán, hanem a tudattól, hogy elrontotta az első közös karácsonyukat, Yibo első igazi karácsonyát, amit nem az árvaházban, vagy nem egyedül, egy üres lakásban töltött, mint minden évben, hanem vele, a családjával, az otthonával.

– Így is tökéletes lesz, kicsim, mert itt vagy velem, csak ne sírj – búgta a szavakat Yibo, még szorosabban fogva a mindenét. Tudta, hogy Zhannak mennyit jelent a közös karácsonyozás, de neki az is elég, ha Zhan vele van, és boldogan mosolyog vissza rá.

– Annyira igyekeztem, és ezt is elrontottam – zokogott a fiú.

– Ne butáskodj szerelmem, ezek csak mézeskalácsok, még süthetünk újakat. Mondd, jobb már a kezednek? Hadd nézzem, mekkora a baj – zárta el Yibo a vizet, majd megvizsgálta a megégett ujjakat.

Pirosak voltak, de nem volt annyira vészes, hogy kórházba kelljen menniük, itt inkább nagyobb volt a sokk, mint ami valójában történt. Óvatosan a szájához emelte Zhan kezét, majd apró puszit lehelt a sérült ujjakra.

– Sajnálom – szipogott az idősebb.

– Mégis mit sajnálsz? Keresek égési sérülésre kenőcsöt, majd bekötözzük, és hidd el, jobb lesz – cirógatta meg Zhan arcát.

– Szerettelek volna meglepni, de csak bajt okoztam – törölte meg szemeit a sérült.

– Nekem te vagy maga a meglepetés az életemben, a legédesebb. A mézeskalács már csak mellékes. Sütünk újakat, együtt – hajolt a sírdogáló ajkaira Yibo.

– Még van egy adagra való, és még a cukormázat is el kell készíteni – kúszott egy apró mosoly Zhan ajkaira.

– Akkor nincs baj. Még mindig nagyon fáj? – válaszul csak egy nemleges fejrázást kapott.

– Szerencsére nem súlyos. Ez is azért volt, mert nem bírunk magunkkal – kacagott fel Yibo. Eme kijelentésre egy kisebb ütéssel lett gazdagabb a barna hajú.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, Kicsim.

Végül a selejtes mézeskalácsok a kukában végezték, és a megmaradt tésztát felhasználva együtt láttak neki a tökéletes mézeskalács megsütésének.

A kisebb baleset ellenére Yibo első igazi karácsonya tökéletesen telt, hisz a számára legfontosabb személlyel tölthette, a szerelmével, a családjával.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!♥

Mint egy virág - Jaebum x Mark (Got7)

 A dal, ami ihlette: N.flying - Like a flower

"Olyan voltál számomra, mint egy gyönyörű virág, mely bódító illatával megbolondított.

Csalfa mosolyoddal, csillogó, fekete szemeiddel beloptad magad a szívembe, a világ legszerencsésebb férfijának éreztem magam, amikor kiderült, hogy viszonzod az érzéseimet, és járni kezdtünk.

Minden olyan jól kezdődött, akkor miért voltam annyira kétségbeesve, hogy elveszíthetlek?

Minden egyes napunk egyre egyhangúbbá vált, szinte nem is beszéltünk egymással, csak amennyit ténylegesen muszáj volt. A szótlanság megölte a kapcsolatunk, és a munkamániád sem segített a helyzetünkön.

Elhidegültél tőlem.

Mondd, hová tűnt az a mindig vidám fiú, akit mindennél jobban szerettem? Mondd, velem volt a baj, vagy te változtál annyit, hogy szinte rád se ismertem.

Mikor töltöttünk együtt úgy időt, hogy te is élvezted volna?

A szerelemtől átitatott éjszakáinkat felváltotta a magány. Ott feküdtél mellettem minden este, mégis egyedül voltam, és ez megrémített. Szükségem lett volna az ölelő karjaidra, amik az idő múlásával nem fontak körbe többé, őrizve álmaim.

A virág, ami azt hittem, hogy csak is az enyém, sohasem tartozott igazán hozzám. Csak egy hamis ábránd volt számomra, hogy leszakíthatom a legszebb virágot a virágoskertből.

Ez a kapcsolat mindkettőnk számára mérgezővé vált, ahogy rád néztem, láttam, ahogy szép lassan hervadni kezdtél mellettem, és ez önmagamra emlékeztetett.

Mindketten hervadtunk.

Egyikünk sem lépett, pedig tudtuk, hogy csak még rosszabb lesz a végkifejlet, ha még tovább húzzuk az elkerülhetetlent.

Két hervadó virág voltunk, akik képtelenek elválni egymástól, még ha ez új lehetőséget adott volna a feléledésre, az újbóli virágba borulásra, egy boldogabb életre.

Jól tudtam, hogy te csak megszokásból maradtál velem, de én még mindig ugyanazzal a szerelemmel pillantottam rád, mint az első együttlétünk után, még ha te nem is vetted észre, vagy csak nem akartad észrevenni.

Érdekelt téged egyáltalán, hogy mi van velem, s velünk? Egyáltalán volt olyan még számodra, hogy "mi"?

Az érzéseim nem számítottak, ehhez már hozzá szoktam, akkor én miért törődtem a tiéddel? Annyira bolond voltam, hogy még mindig reménykedtem abban, hogy van jövőnk.

Nem akarok búcsút mondani, mert még mindig halálosan szeretlek, de úgy érzem, itt a vége.

Nem bírnám ki, ha a szemembe mondanád, hogy nem kellek neked többé, így én lépek először.

Bocsájtsd meg, hogy nem voltam elég számodra, és nem tudtalak boldoggá tenni.

Te voltál az első, és egyben az utolsó szerelmem.

Kérlek, keress valaki olyat, aki képes a hervadt virágot gyönyörű rózsává változtatni, amire én képtelen voltam.

Viszlát, Jaebum."

Mark

 

– Kérlek, ne menj... – gyűrte össze a kézzel írt, az idő múlásával leharcolt levelet a fekete hajú férfi, a könnyeivel küszködve, s ráeszmélve, hogy Mark nem jön vissza, soha többé.

A lehető legmesszebb dobta az összegyűrt papírdarabot, és összetörve idézte fel a levél tartalmát, amit már több százszor elolvasott.

Igaza volt a levél írójának, borzalmas párja volt a szőke fiúnak, csak gyötrelmet hozott az életébe.

Ha kimutatta volna az érzéseit felé, ha csak egy kicsit többet foglalkozott volna vele, még most is itt lenne Mark, a valaha volt leggyönyörűbb virág Jaebum szívében.