Talking to the moon (Jackheon ff.) - 1. Fejezet

Jackson

Az autó ablakán keresztül szemléltem a mellettünk elhaladó erdős területet, az üvegnek támasztva fejem. A rádióból halkan szólt valami koreai nyávogós lánybanda, ami idegesített, de lusta voltam átkapcsolni.

Anyám csendben az utat figyelte, rám se pillantva, de ez így van rendjén, sohasem foglalkozott velem, mi bánthat.

Sóhajtva csukom be pilláim, muszáj higgadtnak maradnom, kibírom, nem ugrok ki a járműből, és futok vissza egészen Kínáig.

Feladtam mindent, hogy egy új környezetben, ismerősök, barátok nélkül, minimális nyelvtudással kezdjek meg egy újabb fejezetet az életemben.  Csodás.

Anyám persze boldogan vág neki mindennek, legalább ő tökéletesen beszéli a nyelvet, nincsenek nyelvi korlátai, mint nekem.  Egy minimális tudással rendelkezem, de ez még akkor is kevés, segítséget pedig nem kérek a vezető ülésben ülő nőtől.

Ő rángatott bele a véleményem semmibe nézve, én meg lettem volna apámmal, de az a hülye bíróság neki ítélt még anno, így muszáj vele élnem. Még messze van a tizennyolcadik születésnapom, addig muszáj kitartanom, utána el is tűntem, nem érdekel hová, csak el innen.

Elég ridegen hangzik, mégis csak az anyámról van szó, de megérdemli, egy normális anya foglalkozik a fiával attól, hogy dolgozó ember.  Az anyám teljesen tönkre tette a családi idillt a folyamatos kimaradásaival, apám szerint csalta őt, amit ő tagadott, ezáltal megromlott közöttük a kapcsolat, aminek válóper lett a vége. Később kiderült, hogy csak miattam voltak együtt, mivel csak egy becsúszott gyerek voltam.

Kilenc éves korom óta egyedül nevelt,  addig nem is volt ekkora szakadék közöttünk,  amíg meg nem történt azaz eset.

Szerettem Kínában élni, én voltam az iskola nagymenője, amit itt lehetetlennek hiszek.  Örülök, ha valaki majd hozzám szól, nem hogy rajongjanak értem a lányok.

– Jackie, megérkeztünk – szólalt meg, miután leparkolt egy kettőnknek óriási családi ház előtt.

Kiszálltam az autóból, s szemeztem új otthonommal. Kívülről szépen kimeszelt, emeletes ház volt, ahogy látom, erkély is tartozott hozzá, aminek kifejezetten örültem, sőt reménykedtem, az én szobámhoz tartozik.

Szeretem este nézni a csillagokat, megnyugtatnak.

Egy valami aggasztott, túl közel volt az erdő, és egyetlen kerítés sem választotta el a háztól, mintha a fák között lenne az otthonunk.  Már előre tudtam, hogy vidéken leszünk, és nem Korea nagyvárosai egyikében, de ezt nem vártam, később utána nézek, milyen erdő is az „udvarunk”.

– Jacks, ne nézz ilyen kétségbeesetten, nincs világvége, majd hozzászoksz az itteni élethez – mosolyodott el anyám, de nekem egyáltalán nincs kedvem hozzá.

– Persze, biztosan – morogtam.

– Segítesz becipelni a bőröndöket?  – kérdésére csak bólintottam, majd felkaptam két jó nehéz bőröndöt, ami éppenséggel az enyémek, szeretek öltözködni, szóval van jó pár ruhám.

Felcipeltem az emeletre, szerencsére az erkélyes szoba az enyém, anyámé pedig a földszinten található. Az emeleten a szobámon kívül még egy fürdőszoba, és egy dolgozó szoba helyezkedett el, az utóbbit nem én fogom használni, hanem az orvos anyám a papírjainak.

A szobám nem volt túl nagy, de kicsinek se mondható, pont tökéletes a mérete. A falai mélyvörösek voltak, ami nagyon bejött, az ágyon és a szekrényem kívül egy íróasztal foglalt helyet a szobában.  Leraktam a kezemben tartott bőröndöket, majd elterültem az ágyon.

– Drágám, lent hagytad a telefonod, Henry írt neked. Jackson, ennyire nem szeretnél velem élni?  - döbbenten nézek fel rá, komolyan beleáskál a magánéletembe.

– Te elolvastad az üzeneteimet?  Hogy volt jogod hozzá? – háborodtam fel.

– Nem akartam, csak láttam a kijelzőn a válaszát, és kíváncsi voltam, miért emlegettetek engem –mentegetőzött.

– Nem akartad? Az üzeneteim érdekelnek, de az nem, hogy ide akarok-e költözni, esetleg mi van velem?

– Persze, hogy érdekel, hogy vagy.

– Akkor tudnád, hogy Hongkongban akarok élni, és nem az isten háta mögött. Apa nem is csoda ott hagyott téged, én is menekülnék tőled, sajnálatomra a törvény hozzád köt, de nem sokáig. Most is magadra gondolsz csak, és a karrieredre – hirtelen csattant tenyere arcomon, köpni-nyelni nem tudtam,  még sosem emelt rám kezet.

– Hogy mondhatsz ilyet? Fontos vagy nekem, mindennél jobban.  Te sem könnyíted meg az én életem, ha csak egy kicsit is törődnél velem, nem keverednél bajba.  Tudod, nem olyan kellemes az igazgatónak könyörögni, hogy ne rúgjanak ki az iskolából, jogosan penderítettek ki onnét, ezzel is szégyenbe hozva engem.  Ne te oktass ki, milyen anya vagyok, mert te se vagy egy minta gyerek – vált hisztérikussá.

– Szégyen mi?  Meg sem hallgattad az én verzióm, inkább hittél a pletykáknak, mint már mondtam, nem értem hajtottál fejet az igazgatónak – kikaptam kezéből telefonom, s hagytam el szobám.

Rosszul estek szavai, ő nem tudott semmit, nem én tettem.

A bejárati ajtót bevágva indultam el az erdőbe, nem érdekelt, hogy már beesteledett, magányra vágytam, amit meg is kaptam.

Augusztus végén már elég hűvösek voltak az éjjelek, reszketve jártam a fák között. Nem féltem a sötétben, azt sem érdekelt, ha nem jutok vissza a házunkhoz, csak mentem nyíl egyenesen, ahová a lábam vitt. Az egyedüllét borzalmas, most mégis kellemesen hat.

A szívem visszaállt átlagos ütemre, elfeledve egy pillanatra, mi is történt pontosan a négy fal között. Mélyet szippantottam a friss levegőből, ami sokkalta tisztább, mint Hongkong szmogos utcái.

A telefonomon világítottam előttem az ösvényt, de nem hiszem, hogy sokáig húzza, nemsokára lemerül, mégsem fordultam vissza.

Vonzott magához az erdő, ismerős borzongás futott végig rajtam, olyan, mint amikor verekszik az ember, izgalmat. Itt nem határoznak meg szabályok, az vagy, aki, és senki sem akar változtatni rajtad.

Eggyé válni a természettel, micsoda megkönnyebbülés célok nélkül haladni előre, hagyatkozva az ösztöneidre, eldobva a józan eszünk egy röpke időre.

Rengeteg teher nyomja szívem, amitől lehetetlen megszabadulni, s csak súlyosbodik percről percre. Néha végig suhan rajtam az a gondolat, hogy mennyivel jobb lenne a világ nélkülem, mennyivel jobb lenne a sötétségben lebegni öntudatlanul, semmivé válva.

A tulajdon anyám szégyennek tart, akkor más hogyan vélekedik rólam? Egy nagy nulla, aki csak él, de minek.

A csendes éjszakát morranás vágta ketté, majd lépésekre, csaholásra lettem figyelmes, akár a kutyák. Végig futott rajtam a hideg, nem sok jót sejtet az, hogy felém közelednek.

Lábaim megdermedtek, az eddigi bátor énem, aki bemerészkedett az erdőbe éjszaka, teliholdkor, eltűnt, a gyáva Jackson előtérbe került. Futásba kellene kezdenem, vagy inkább maradjak mozdulatlan, hátha észre se vesznek? Badarság, miken gondolkozok, persze, hogy futok az életemért.

Gyáva vagyok, eddig az életem elvételéről filozofáltam, most mégis féltem. A szívem felpörgött, amikor telefonom fénye feladta a szolgálatot, s a morgás közelebbről hallatszott.

Lábam mintha lebénult volna, nem engedelmeskedett parancsomnak, hogy ideje lenne cselekednie, vagy fenevadak kései vacsorája lesz. A feketeségben felcsillant két gyönyörű rubinvörös szempár, amik a veszélyes helyzethez képest elkápráztattak, teljesen megbolondultam.

Vonyításba kezdtek, talán a társaikat hívják.  Ideje szaladnom, ha egyáltalán képes vagyok-e rá felbukás nélkül, átmeneti vakságom miatt.

Minden akaraterőmet összeszedve hátráltam, amire a farkasok is reagáltak, felvéve a nyúlcipőt eszeveszett gyorsasággal futottam az egyik irányba, magam se tudva hová jutok.

A ragadozók nem hagytak egyedül, morgásuk nem halkult, ma biztosan itt halok meg, nincs értelme elszaladni, mindegy lenne megállni, hadd marcangoljanak szét.  Hamarabb túlesek a nehezén, és utána nem érzek majd semmit.

Térdeim összecsuklottak, vége a dalnak, nekem annyi.

Meglepetésemre a hangok megszűntek, fényt pillantottam meg tőlem pár méterre, amit a nagy sietségben nem is vettem eddig észre. A farkasok még itt voltak,  lihegésük töltötte be az erdő ezen részét.

– Takarodjatok, míg szépen mondom – szólalt fel egy férfi erőteljes mély hangon.

A farkasok mintha értették volna fenyegetése értelmét, eltűntek mellőlem, valamerre a fák sűrűjébe. A férfi felém tartotta fényforrását, ami szememnek borzalmas volt, de nem szóltam, örülök, hogy a segítségemre sietett.

A telefonom kezemben a szorongatástól felnyitódott, és akkor esett le, még működik, fasza, szerencsétlen vagyok. Bekapcsoltam újra a zseblámpám, hogy szemügyre vegyem megmentőm.

Árgus szemekkel néztem végig teljes meztelen valóján, erre nem számítottam. Szőke haja csapzottan állt, szemei kékek voltak, gondolom koreai, mégis tengerkékek, biztosan kontaktlencse.

Le sem vette rólam tekintetét, csak bámult meg sem szólalva. Különös érzés tartott csapdában, ismeretlen volt, még életemben nem éreztem ilyet.

Nem értettem csillogó tekintetét, mintha boldog lenne, de miért?  Az erdőben rátalál egy körülbelül vele egy korú srácra, aki jajveszékelve rohan farkasok elől, ő mégis örül.

Kezét nyújtotta felém, amit el is fogadtam, így felhúzott engem a hűvös földről.

Kezemet el nem engedve húzott maga után a minimális fényben, egy szót sem hallatva. Rettentő hideg van, szinte vacogok, ő mégis meztelenül mászkál az erdőben, érdekes.

Férfi vagyok én is, mégis zavarban érzem magam, ahogy rápillantok. Ez a fiú biztosan zakkant, ép eszű ember nem sétálgat így.  Akár perverz zaklató is lehet, mégis követem, el kellene beszélgetnem egy dilidokival.

Szorító keze forró, ami kicsit segít az én jéggé fagyott mancsom melegen tartásában.  Kész rejtély a szőke, de örülök, hogy itt van, és segített.

– Hol laksz? – csengett kérdése a némaságban.

– Tessék? – kérdeztem vissza, a belső gondolataimtól nem fogtam fel kérdését.

– Azt kérdeztem, hol laksz?  Hazakísérlek.

– Az erdő szélén – köszörültem meg torkom. Nem beszéltünk többet, csak csendben vezetett ki az erdőből.

Már nem is olyan félelmetes az erdő a farkasok után, az ismeretlen fiúnak köszönhetően, sőt reménykedtem, soha nem érünk ki innen.  Magam se tudom az okát, de érdeklődöm iránta, mármint nem úgy, nem vagyok meleg, csak kíváncsi vagyok mit is keresett ilyenkor kint, és miért hallgattak rá az állatok. Nem hiszem, hogy ha én szólalok fel, nekem engedelmeskednének.

Mire feleszméltem már otthonom előtt állok, amit bánok, nincs kedvem anyámhoz, lehetséges nem is várt haza, és már alszik.

– Köszönöm, hogy segítettél – néztem szemeibe.

– Igazán nincs mit – indult volna el vissza az erdőbe, de keze után kaptam, amit nemrég engedtem el.

– Várj, hogy hívnak?  Miért mész oda vissza? Nem fázol? Gyere velem, adok ruhát – estem kétségbe, nem is értve miért. Válaszul csak megrázta a fejét, legalább értette az angolul feltett kérdéseim.

– Hogy engedhetlek vissza meztelenül? Meg fogsz fázni – erősködtem.

Újra faképnél akart hagyni, de én egy makacs férfi vagyok, így magam felé fordítottam. Hezitálás nélkül terítettem hátára kedvenc pulcsim, legalább ennyivel is meghálálom az életem.

Szemeivel a vesémbe lát, elbűvölve figyel, már szinte zavarba hoz.

– Jooheon – válaszolt kérdésemre, majd lefejtette ujjaim válláról, és ott hagyott a házunk bejáratánál.

– Jooheon – ismételtem meg nevét, nehogy a feledésbe merüljön.

Most hogyan alszom el úgy, hogy körülötte forognak a gondolataim? Badarság, lehet nem is találkozunk többet.

A nappaliban már nem égett a villany, ahogy sehol máshol, így a szobámba veszem az irányt.

Mit vártam, hogy aggódva a nyakamba ugrik, és sajnálni fogja, hogy összevesztünk?

Levéve összepiszkolt ruháim kerestem bőröndömből egy alsónadrágot, és egy fehér bő pólót, majd átöltöztem.

Az erkélyre pillantottam, ahová hirtelen ötlettől vezérelve léptem ki.  Figyeltem a világító holdat, ami teljes pompájában virított az égen, körülötte rengeteg csillaggal. Csodaszép volt, itt sokkal jobban látható, mint Kína nagyvárosaiban.

Jooheon, te is ilyen nyugtatóul hatottál rám, a pucérkodást félretéve, mint ez a lélegzetelállító látványú égbolt.